Csibiben

Soóky Miklós felvétele

 Dolgozott a Csibi Áruházban egy eladó bácsi.  

Úgy tudott eladni, amint Latabár Kálmán az Állami Áruház című filmben. Mindenkit rábeszélt mindenre.
A Csibi Áruházban gyermekek számára kínáltak ruhát, cipőt, zoknit. Annak a rendszernek is fontosak voltak a gyerekek, ezért támogatták ezeket az árukat. Így olcsóbban lehetett hozzájuk jutni. A teljes igazsághoz tartozik, hogy én hatodikos koromban jártam kereskedelmi céllal utoljára az üzletben, mert egyszerűen kinőttem az ott kapható árukat. Emlékszem hogyan sajnáltam anyámékat, amikor az egyik utcabeli néni mesélte, neki milyen nagy szerencséje van: a férje méretei olyanok, hogy vidáman öltözik az államilag dotált Csibiből. Szóvá is tettem, amikor elment, hogy ez nekünk mekkora balszerencse, de anyám megvigasztalt: ne bánjam ezt, ő nagyon örül, hogy így alakult. Megnyugodtam. Nőttem tovább.
Amikor nyolcadik osztály vége felé elérkezett a továbbtanulásom ideje, osztályfőnököm, aki a gyakorlati foglalkozás tárgyat is tanította, nagyon gondolkodóba esett. Jaj, csak azt nem tudom, téged hova nyomjalak el ezzel a kézügyességgel, Varga. Mesterségekben

gondolkodott és eszébe jutott az a sok gyatra eredmény, amit a „ horganyzott lemez hajlítása csőrös fogóval” feladat során produkáltam. Egy reggel aztán derült arccal jött felém. Megvan – mondta. Elmész a kereskedelmi szakközépbe.  Látom,jól forgatod a szavakat, ezért aztán mindent eladsz majd az áruházban a vevőknek. Napokig csak az a bácsi járt az eszemben a Csibiből. Beletörődve láttam magam a jövőben, ahogy udvariasan fogadom a vásárlókat, egyik kabátot a másik után hozom próbára, aztán siker esetén írom a blokkot. Anyám vette észre búskomorságomat. Neki elárultam, hogy mi az én nagy bajom. Hogy a hónap végéig dönteni kell, és nekem mit szántak az iskolában…

Te mit szeretnél? – kérdezte, és nekem rögtön eszembe jutottak Schumacher Henrik barátom szűnni nem akaró történetei a Táncsics Mihály Gimnáziumról, amiket a cseri lőtéren mesélt focizás után. Hogy ott a tanárok kosaraznak a diákok ellen, egy bizonyos B.Major Piroska igazgatóhelyettes a nézőtéren cigarettázva drukkol, egy Mihályfalvi nevű tanár meg a büféből szórja a kosarakat, a diákok meg csak lesnek. Hát akkor oda fogsz menni! – mondta nagy megkönnyebbülésemre. Azt, hogy én magam ezzel a döntéssel nyertem-e valamit, nem tudom, de hogy a magyar kereskedelem igen sokat, abban egészen biztos vagyok…

Kotrás

Az ősz legvégén már a legfontosabb az volt, hogy felkészüljünk a télre.

A köztisztasági hivatal ezt mindig megtette. Sajtótájékoztatóból értesültünk, hány gépkocsi, sószóró,traktor és egyéb jármű várja a havazást. No és a megfelelő létszámú munkás is mindig készen állt. Aztán leesett az első hó, és akkor már bonyolultabb lett minden. Igaz: mindig eljutottunk, ahova akartunk. Legföljebb kicsit lassabban, akár gyalog is. Meg akkor sem történt semmi, ha otthon maradtunk a jó meleg szobában…

Mennyből…

Állunk az ünnepi fa alatt, és szívünkig ér a szeretet.

Nagy tűnődések ideje ez. Nézünk a távolba, nézünk kutatva, ám mindhiába, mert a fenyődísz gömbölyű üvegében látjuk meg hajdani önmagunk. Körülöttünk minden-minden hajdani. Látjuk, ahogy megyünk végig a Május 1 utcán, kezünk új Lee Cooper farmerünk zsebében, és jönnek szembe a régi fiúk. Képzeletünkben ránk köszönnek, aztán eltűnnek a temető irányában. Rájuk is gondolunk most. Meg a Pesti Csemege illatára, a hülye bekiabálásainkra a Rákóczi pályán, mert azt hittük Törőcsik Andrást ki tudjuk hozni a sodrából, eszünkbe jut Radics Béla gitárjátéka egy bulin, társainkkal közös tornagyakorlatunk a Dózsa pályán. Ezek állnak össze most ünneppé, és azt mondjuk: a múltunk mi vagyunk. És szép, nagyon szép lesz tőle a karácsonyunk. Jó látni és érezni, hogy mennyire gazdagok vagyunk,akár szegényen is. Boldogságot, nyugalmat mindenkinek..!

Soóky Miklós hetvenötödikjére…

Rosta Zsuzsanna felvétele

Ez a fotó éppen egy esztendeje készült a megyei könyvtárban. Az esten, mint évek óta annyiszor, – ha ilyen események adódtak – Soóky Miklós fotózott.  Rendületlenül, ahogy mindig.

Az akkor megjelent könyvemből olvastam föl a közönségnek, aztán a végén kértem, hogy legyen egy közös fotónk.  

Lett.

Állunk a fotón, és belebámulunk (kissé optimistán) a jövőbe.

A baj két nappal később kezdődött, mikor Jutka asszony, Miklós felesége hívott. Elmondta mi történt, és valami olyasféle jött át a hangján, hogy bizony nincs remény.

Ebben az elmúlt nehéz esztendőben nagyon sokszor belém hasított, hogy Úristen, már hónapok óta nem csörgetek rá Miklósra, mert nagyon kéne beszélgetnünk. Aztán persze a következő gondolatom már a valóság.

Neki köszönhetjük azokat  a  fotókat, amik oldalainkon megjelennek,  neki köszönhetjük, hogy immár örökre megmaradhatnak azok az épületek, utcarészletek, szobrok az emlékezetünkben, amik időközben teljesen eltűntek abból a városból, amelyben felnőttünk és megöregedtünk.

Nagy szolgálatot tett ezáltal több  nemzedéknek, igazán hálásak lehetünk neki.

Ma lenne hetvenöt éves.

Ebben  a kergült világban csak elképzelni tudom, ahogy ott ül, valahol messze, angyalok próbálják koccintásra bírni, mert ivásra rávenni nem lehetett.

Emeljünk hát poharat helyette, mi, földi hozzátartozói, barátai, abban a hitben, hogy bármerre jár is, szomorú mosollyal látja ezt a mostani küzdelmünket…

Benzinkút

Két benzinkút is üzemelt városunkban. A Füredi úton volt az egyik, a másik a Vásártéren. Megfelelően kielégítették az igényeket.

A benzinkúton minden, de minden a célszerűséget szolgálta. Az ÁFOR üzemeltette egység dolgozói már akkor is segítségére voltak az autósoknak. Kellett is ez a két különböző csövön folyó keverék esetében, hiszen akkor be kellett állítania helyes arányt. Irigyelt foglalkozás volt az övék, mert bő borravalóval járt. Így aztán hamarosan számon tartott, ismert alakjai lettek a városnak a benzinkutasok. Az autósok névről ismerték Miklóst, Imrét és a többieket, mert hozzá tartoztak ők a városképhez.
És a benzinkútra nemcsak az autósok jártak, hanem az olajjal fűtők is. Gyakran kis kocsival húzták a kúthoz a marmonkannákat, s töltötték meg háztartási tüzelőolajjal, egyötvenes literenkénti áron. Persze ez év elején változhatott.
Kutakodom az emlékezetemben, hogy ért-e valamiféle atrocitás benzinkutat abban az időben, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Az emberek megtankolták a Zsigulit, Trabantot vagy Skodát, esetleg Moszkvicsot, ott helyben készpénzzel fizettek, aztán mentek a dolgukra. Ennyire egyszerű volt minden…

Játékterem

Egyszer újfajta játékról kezdtek mesélni a fiúk.

Néhányan el is maradoztak a délután kezdődő és sötétedésig tartó nagy meccsekről. Mondták, hogy az Ady Endre utca elején játékterem nyílt. És hogy szenzációs! Szabad játékot lehet nyerni a legügyesebbeknek, az ügyetlenebbeknek természetesen fizetni kell. No, egyszer elmentünk és kipróbáltuk. Hogy sikerült-e szabad játékra szert tennünk, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy siettünk haza, mert tudtuk: gyülekeznek már a cseri fiúk a lőtéren, és nem szerettünk volna csalódást okozni nekik. Épp akkor nekünk volt labdánk. Igazi bőr focink…

Kínálat

A legszebb ünnepi polcok valószínű itt voltak.

Jó, nem lehetett mindent kapni. Ám amit lehetett,azt meg tudtuk venni a Pesti Csemegében, a Május 1 utcában! Ünnepre természetesen még díszesebb polcokkal vártak bennünket. Nézem a fotót. Emlékszik valaki arra a pillanatra,amikor először harapott bele egy Abonett kenyérbe? Feledhetetlen volt. Érezhettük: új világ kezdődik. Új világ, amelyikben már a tudományos táplálkozás lesz a főszerep. Italban ilyen meghatározó élményként csak az első Coca-Cola korty jöhet számításba. Csukott szemmel lenyeltük ugyan, ám nem tudtunk másra gondolni, mint arra: mi jöhet még…?

Csemege

Mindig tudnunk kellett a legjobb megoldásokat.

Tudtuk, hogy nehéz időkben a számunkra fontos árut éppen hol lehetett kapni. Tudtuk, hogy mi mennyibe kerül. És mindig volt egy „jó emberünk” ott a pult mögött, aki becsomagolva adta – csak úgy mellékesen – a banánt, miként ha zsömle lenne, aztán huncutul kacsintott. Szűnni nem akaró szesztilalmak idején pedig intett: menjünk csak hátra a raktárba, éppenséggel van ott sör, ha szomjasak lennénk. Volt összjáték, annyi szent…

Munka van

A munkának menni kellett.

Eshetett hó, fújhatott szél, a munka meg nem állhatott. A szakik mindenre tudtak megoldást, ha meg nem tudták, kitalálták a helyes megoldást, megbuherálták az elromlott szerkezetet. Így tudott csak működni minden…

Kenyerek illata

Gyertyás László felvétele

Hozzatok egy kenyeret a Lukicstól! Így engedett el anyám a városba.

És hazafelé átmentünk a gyalogos felüljárón, hogy beálljunk a Lukics pék bódéja előtt lévő, fogyni soha nem akaró sorba. Álltunk türelmesen és eredményesen, mert kaptuk a forró kenyeret. Jó volt ott ülni vele aztán a 4-es busz utolsó sorában,ülni a kenyér illatban, és törni egy darabot. Azt az ízt nevezem én most, jobb híján,ifjúságnak…

Bizalommal

A hatvanas évek kisvárosi fészbukja a Tanácsház utcában működött.
Kimmel József képkeretező kis üzletének kirakata előtt mindig meg kellett állni. A szebbnél szebb képkeretek között szüntelen ott láthattunk egy nagyobb képet,amit maga a mester, Kimmel úr rajzolt. Karikatúrák voltak ezek. A város köztiszteletben álló embereit örökítette meg a maga humoros stílusában. Mindenki sorra került, aki számított a városban. A Kimmel-kirakatban szerepelni annyit jelentett, hogy fontosak vagyunk, számítanak ránk, bíznak bennünk, s mi is számítunk. Emlékszem,álltam a kirakat előtt, bámultam a többi ember között (mert mindig sokan álltak ott!) a Szentes szűcsről készült remek karikatúrát- És arra gondoltam, ha nagy leszek,valahogy majd én is híresebb lakója leszek ennek a városnak, és akkor talán lerajzol engem is Kimmel Józsi bácsi. És annyira rossz most rajzolatlan, De bele kell nyugodni…

Somlyó György 100

Juhos Nándor felvétele

Utólag már nehéz lenne kideríteni úgy esett-e valójában, ahogyan azt Somlyó György érezte. Mert úgy érezte, hogy szülőmegyéje, a mi Somogyunk elhanyagolja őt. Abban mindenesetre igaza lehetett, hogy ritkábban került elő a neve, amikor a jellegzetesen somogyi írókat, költőket említették. De hát ennek az is oka lehetett, hogy ő európai méretekben lett ismert és jelentős költő.

Amikor megkaptam a Somogy című irodalmi lap főszerkesztői megbízását (Istenem, ennek is húsz esztendeje), az elsők között kerestem föl, és kértem: legyen a lap szerkesztőbizottságának tagja. Örömmel vállalta a felkérést.

Innentől gyakoribbak voltak a találkozások, önálló esteken lépett föl, kiállításokat nyitott meg. Nehezen és körülményesen tudott már utazni, de Somogyba mindig szívesen jött.

Száz esztendeje született Balatonbogláron. Emlékét meg kell őriznünk!

Psota

A Latinka Sándor Művelődési Központ vendégkönyvéből

Napok óta azon tűnődöm, mit csinálhattam én éppen akkor. 1978 május 15-én este. Vannak fogódzóim, vizsgaidőszak kezdődött akkor, igaz, arra nem emlékszem azt mennyire vettem komolyan. Nézem, volt-e edzés aznap. Péntek. Természetesen volt, és kizárt dolog, hogy egy pénteki edzést elhalasszunk. Aztán megkeresem, hogy ki ellen játszottunk vasárnap. Bizony vendégszerepeltünk, és a feljegyzések szerint csapatunk, a Kaposvári Hunyadi Vasutas 4:2 arányban legyőzte a a nagyon jó erőket fölvonultató Somogyjádot, mégpedig annak saját pályáján. De mennyire emlékezetes mérkőzés ez nekem, Istenem! Az utolsó percekben ugyanis előre merészkedtem a hátvédsorból egy szögletnél, abban a reményben, hogy valami jó beívelés után majd a magasságomból adódó előnyt kihasználhatom.

Hát, nem.

A labda ugyan felém jött – mintha ma történne – már ugrom is föl, ahogy azt kell, de hirtelen valaki oldalról meglök, és én a földre huppanok. Egy borda oda lett, dehát az ilyesmi nem számít ekkor még. Nem is a fájdalom miatt maradt emlékezetes a mérkőzés, hanem azért, mert Nagy Laci bácsi az öltözőben erősen megszidott, amikor panaszkodtam az esés miatt. Hogy minek megyek én előre, két perccel a vége előtt, kétgólos vezetésnél? Gólt akartam szerezni? Dehát minek? Miért nem arra gondoltam, hogy a jövő vasárnap a Gazdász ellen játszunk. És igaza volt Nagy Laci bácsinak ebben az esetben is, meg a többi esetben is.

Szóval ezért nem tudtam ott lenni azon a péntek esti előadáson, sajnos. Jaj, bocsásson meg, drága művésznő! Annyira jó lett volna pedig…

Brikett és tojásszén

Gyertyás László felvétele

Azt, hogy mikor, hol és mit lehetett éppen, kapni , valahogy mindenki naprakészen tudta.

Jött például a hír: tojásszenet kaptak a Tüzépnél. Esetleg brikettet. Nosza, indulás azonnal! Persze az ilyesmi nem maradt titokban. Tehát nagy-nagy sorok képződtek a bejárat előtt. A sorban az volt a jó, hogy lehetett beszélgetni. Megtudni, másutt mi a helyzet. Szerencsés esetben még olyan információkat is be lehetett gyűjteni, hol lehet a közelgő ünnepekre banánhoz jutni. A sorban álló ember sajátja a nyugalom. Türelmetlen sorban állók nagyon tönkre tudják tenni a rendszert, felborítják a rendet, káosz keletkezik a meggondolatlan hebrencskedéseikből. Abban az időben mindenki állt valamilyen sorban. Volt, aki Trabantért –igaz virtuálisan – ám mégis csak leste a sorszámot, volt, aki szénért. A sorban állás termelte ki az emberben a türelmet. Biztosak lehettünk azonban abban: előbb vagy utóbb úgyis ránk kerül a sor. Legföljebb már elfogy az áru, amit szerettünk volna vásárolni…

Szegény Gugyerák

A Latinka Sándor Művelődési Otthon emlékkönyvéből

Annak idején a havonta jelentkező Rádiókabaré műsorának fénypontja volt a Gugyerák. Ebben a műsorszámban Bárdy György egy esetlen, hovatovább műveletlen és tán buta figurát alakított, a mi nagy örömünkre. A figura neve volt Gugyerák Lalyos, esetenként Lallyos, hosszan ejtve, és mindenképp elipszilonnal. Annyira a védjegyévé vált a kiváló művésznek ez az amúgy felejthetetlen alakítása, hogy egy idő után abba is hagyta ezt a szerepét, mert a közönség – de hát tudjuk jól, milyen a közönség – ezzel azonosította őt is. Bármikor megjelent a színpadon, bármilyen drámai szerepben, a közönség nevetni kezdett, összesúgtak a nézőtéren, egymásra mosolyogtak: itt van Gugyerák.

Minden bizonnyal kaposvári fellépésén abban az időben a közönség nem így reagált. Higgyük: ennek is szól a Latinka Sándor Művelődési Otthon emlékkönyvébe a fellépése után beírt pár sor. Ebben elismerően nyilatkozik a közönségről, és megköszöni az estét.

Nagyon jó olvasni ilyesmit…

Ünnepi kórusmű


A Tanítóképző Főiskola közművelődési titkári posztjára a tanév elején kerültem.

1980 október elején már lehetett látni: talán komolyabb feladatokkal is meg lehet engem bízni. Olyanokkal,mint például a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 64. évfordulójára rendezett ünnepség megszervezése. A vezetés elképzelését azonnal magamévá tudtam tenni: szerepeljen a szépnek ígérkező estén a Főiskola valamennyi amatőr együttese. Így amolyan művészeti seregszemle is lehetett az ünnepség. Az együttesek vezetői természetesen tudták már, hogy fel kell lépniük,ezért kész műsortervvel vártak.
Ám működött a Főiskolán a Cantus Kamarakórus,amelynek vezetője Heisz Károly, a kiváló karnagy és zeneszerző volt. A kórus általában madrigálokat, egyházi énekeket adott elő, jegyezzük meg: országos sikerrel, több külföldi jelentős fellépést maga mögött tudva.
Heisz Károly egykedvűen nézett maga elé, mikor értesült róla: közeleg november hetedike. Azt is ugyanilyen „lelkesedéssel” vette tudomásul, hogy ott az általa vezetett kórusnak bizony fel kell lépnie. Kis időt kért azonban a pontos műsorszámok megnevezéséig.
Másnap abban a reményben kerestem, hogy immár a hiányzó láncszem is meglesz, és leadhatom a teljes műsort.
A tanszékre érve volt olyan érzésem, hogy Heisz Karcsit úgy találom, ahogy előző nap ott hagytam. Ugyanúgy nézett a távolba, majd segítő szándékkal rám. Megvan ám a műsor – közölte lakonikusan. Egy Buxtehude kórusművet énekelünk, és Kodály Te deum-ját.
De hát ez november hetediki ünnepség lesz – mondtam ijedten.
– Sajnálom – mondta Karcsi. Buxtehude nem hallott Leninről, ezért nem írhatott róla művet. Kodály hallott róla, ő meg azért nem írt. Mit tegyünk?

Csakugyan nem volt mit tenni…

Szőcs Géza indián szavai

Balog József felvétele 1996-ból

Szőcs Géza költészetét talán 1978-tól tartom számon. emlékszem, a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetét talán egy kolozsvári nyomdász segítségével szerezte meg Dománszky Zoltán csoporttársam gyakori erdélyi útjainak egyikén, és ajándékozott meg vele. Ha bárki felütné ezt a kötetecskét, és felolvasna két sort, azt hiszem még mindig tudnám folytatni. 1989-ben találkozhattunk személyesen először. Aztán ezt követően valamelyest gyakrabban. Mindig terveztünk.

Előfordult, hogy éppen államtitkárként egyik éjjel hívott, hogy milyen emlékeim maradtak Cseh Tamásról, mert szeretne létrehozni egy Cseh Tamás Archivumot, oda kellenének anyagok. Aztán az elmúlt tíz évben mindig arról beszélt, hogy mennyire jó kiindulópont lenne a Kaposváron született Vaszary János ahhoz, hogy az egész Vaszary családról készítsünk egy több részes sorozatot.

Most – váratlan és szomorú halálának kapcsán – megkerestem egy korábbi filmtervet. (Sajnos nem kaptunk támogatást rá, és csak most érzem, mennyire kár) Ez volt a terv:

Indián szavak a rádióban

Tervezett dokumentumfilmünk  az 1985-ös budapesti kulturális fórum idejére nyúlik vissza. A házigazda Kádár-rezsim feltett szándéka volt, hogy a nagy publicitást kapó rendezvény egyfajta közös nyilatkozattal érjen véget, amelyben a  világ minden részéről érkező kulturális delegációk kifejtik azon szándékukat, hogy hitet tesznek a haladás és a kultúra szabad áramlása mellett.

Éppen ebben az időben házi őrizetben tartottak Kolozsváron egy magyar költőt, Szőcs Gézát. A Ceausescu-diktatúra ekkor már Európában is ismert ellenzéki alakja érdekében a fórumon felszólalt az amerikai küldöttség egyik  tagja. Willlam Least Heat Moon, az indián származású író. Érdekes és tanulságos pillanata volt ez a fórumnak. A kisebbségben élő, leigázott indián őslakosság képviselője szót emel egy erdélyi magyar költő érdekében! Nem csodálkozhatunk, ha ez az esemény később Szőcs Géza groteszktől sem mentes, avantgarde beütésekkel színezett politikai költészetében témául szolgált. Az Indián szavak a rádióban című verset később több mint tíz nyelvre lefordították.

Az eset további érdekessége, hogy az elmúlt csaknem harminc esztendőben  az amerikai és a magyar költő között semmilyen kapcsolat nem alakult ki. Mostanában Szőcs Géza több író-olvasó találkozón megemlítette, hogy élete nagy adósságának tartja ezt a gesztust.

Dokumentumfilmünkben ezt a találkozást szeretnénk megörökíteni. Willlam Least Heat Moon ma hetvenhárom esztendős,  jó egészségnek örvend, és szívesen látja a magyar költőt stábunkkal együtt New Yorkban. Tervünk az, hogy meglátogatjuk, megörökítjük a találkozásukat. Reményeink szerint érdekes beszélgetések tanúi lehetünk a két író között. Kíváncsiak vagyunk hogy emlékeznek vissza az 1985-ös esztendőre. Az sem közömbös számunkra, hogy miképpen alakult a két alkotó pályája, és reményeink szerint úgy lesz teljes a tervezett alkotásunk, hogy meghívjuk Willlam Least Heat Moon-t magyarországi látogatásra. Lehetőséget keresünk arra, hogy egy kiadó lefordítsa addigra valamelyik Amerikában   népszerű művét magyarra. Ebből az alkalomból ellátogatnánk Szőcs Gézával és az amerikai íróval közösen Kolozsvárra is, ahol az ottani értelmiség találkozhatna  velük.

Elképzelésünket a két alkotóval egyeztettük, támogatásukat, segítségüket élvezzük.

A film rendezőjének  dr.Varga István irodalomtörténészt, a Kaposvári Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék  egyetemi adjunktusát kértük föl.

Így megy ez. Visszük magunkkal álmainkat is. Ez a párbaj elveszett. Nyugodjon békében!

Tolnai Klári a Latinkában

Nagyon szépet írt Tolnay Klári a Latinka Sándor Művelődési Ház vendégkönyvébe 1978 februári vendégszereplése alkalmából. A pontos műsorprogramról szóló lap alá Kosztolányi Dezső Színésznő című versének zárósorait idézte:

„Szent kettősség titkos csodája,
szeretőnk, anyánk. „

Majd hozzátette: Ám, hogy az lehessen, közönségre van szüksége. Olyan nagyszerű közönségre, mint az Önöké. Sok szeretettel: Tolnay Klári

A bejegyzést abból a vendégkönyvből választottam közlésre, amit a művelődési ház akkori igazgatója, Pap János vezetett nagy gonddal. Boldogsággal és megnyugvással tölt el, hogy a közelmúltban örökre eltávozott öreg barátom féltve őrzött kincse hozzám került, és sok-sok értékes bejegyzését a jövőben nyilvánosságra hozhatom…

Gyertyák és morzsák

A szerző felvétele

  1. október tizennyolcadikán Gruber János álmot látott.
    Azt álmodta, hogy kedves Ivánfa-hegyi tusculánumában két ló húzta a prést, akik aztán egyszerre emberré változtak. Az egyik Németh Náci, a másik Rippl Jóska volt. Ketten az egykori víg legények közül. Jó barátok mindketten. Abból az edényféléből kínálták borral, amit valamikor a szentjakabi romoknál talált, és amit a barátok megkövesedett csutorájának hitt.
    Másnap reggel sietve ment ki a szőlőbe. Szüret ideje volt, sokan jártak arrafelé. Útközben még viccelődött is furcsa álmán, hogy vajon megvan-e még a bora, mivel az álmában látott barátai életükben mindketten jó ivók voltak.
    A szomszédok ebédre várták, de nem ment…
    Ott találták egy hordó mellett ülve. Arcát tenyerére támasztotta, mintha szunyókálna. Előtte egy fél pohár bor, meg a kő csutora.
    Mellette még halványan pislákolt a gyertya csonkja.
    Délután gyújtottam egy gyertyát Gruber kolléga sírján, és arra gondoltam: lesz ma este egy pillanat, amikor sokan gondolunk rá, innen a huszonegyedik századból. Mi, szelíd kaposi morzsázók. És felemelő érzés volt ott guggolva vigyázni arra a picinyke lángra, nehogy eloltsa az a sunyi novemberi szél…