Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Az a semmi máshoz nem hasonlító zaj.
Gyerekzsivaj, jó sok gyerekzsivaj, csobbanás, Kecskés Bandi bácsi rekedtes hangja, sípszó, kiáltás, no és az a pára, a lecsapódó vízcseppek a hatalmas fikuszok vagy pálmák (mindenesetre valamilyen mediterrán növény) levelein. Deszkák a medencében, kapaszkodnak belé egész nemzedékek. Lélegzetet vesz ifjúságunk. És arcok, arcok, akik valahányszor ott vannak, csak ott látni őket. De ott mindig. Valamint jókedv és vidámság. Miközben múlik a drága idő…
Egyszerű,rutin jellegű feladatot kaptunk a szerkesztőtől.
Elmenni a cseri vásárra, és életképeket készíteni a hétfői lapba. Hát, ahogy bandukolunk, sétálgatunk a forgatagban, Gyertyás Laci fotós kollégánk egyszerre eltűnik. Negyed óra múlva a sikeres, de mindig kétkedő emberek nyugalmával érkezik vissza. Mi volt? – kérdezzük. – Semmi – válaszolja, lehet, hogy semmi. Majd bent meglátjuk. Nézem most, harminc év után az akkori fotón ezt a bácsikát, a két jóságos kutyakölyökkel. Így hárman: egyek ők. De az emberi arcon ott az elmúlás fájdalma, hogy szabadulni szeretne, szabadulni a rá váró időtől. Ezeket ő már föl nem nevelheti, gondjukat nem viselheti. Vevőt keres hát: olyan szelídet, lelkiismereteset, jóságos arcút, mint ő maga…A remény talán épp a simogató kezű kislányban találtatik meg. Ezt, az ilyen helyzeteket, pillanatokat érezte meg Gyertyás Laci. Ráadásul mindig…
Kellett figyelni a leárazásokra is.
Amikor már világossá vált, hogy mostanában nem vesznek csizmát, bakancsot, hát leárazták. Ötven, néha hetven százalékra is. Aki figyelt, résen volt és még szerencséje is akadt, az nagyon könnyen jól járhatott…
Volt egyszer tíz – vagy tán húsz – esztendő, hogy gyakorlatilag itt éltünk.
Ültünk a cigarettafüstös büfében, amit nagyon hozzáértő barátaink üzemeltettek, és ha megéheztünk, még ennünk is lehetett. Közben kiállítások nyíltak mellettünk, zenészek játszottak, nagy koncertek estek, színházi előadások történtek. Galambkiállítás is nyílt,elszabadult madarak tolla esett söreinkbe. A Kiliánba benézett előbb-utóbb mindenki, akivel beszélni szerettünk volna. Aztán egy időben egyre másra jöttek az emberek. Ők a rendszerváltó fiúk – mondta valaki. Félbe hagytuk magunk is a sörözést, s néztük miben mesterkednek. Kereshetjük azóta is azt a félbe hagyott korsót. Ki tudja hova lett…
Érdemes volt a nyolcvanas években a Munkásőrsoron járni.
Aki szerette a rétest, nagyon jól tette, ha útba ejtette a Munkásőrsort. Az ott üzemelő rétesboltban ugyanis mindig friss árut lehetett kapni. De mennyire frisset! Mintha csak a nagymama húzta volna ki a tepsit a sütőből, s tette volna tányérunkba, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzunk, mert még forró. Ez a varázs megmaradt ebben a boltban. Még egy traubiszódát is rendeltünk a meggyes és túrós rétesekhez, miközben szemünk az ilyen helyek kötelező kellékére, a bíróicás plakátra tévedt. Néztük a leghíresebb magyar modell karcsú alakját és Isten tudja mikre gondoltunk. Finom volt az a rétes, na…
. Mi
bajunk lehetett nekünk gyermekkorunkban? Legföljebb, ha hűvösebbre fordult az
idő, s mi erről a szülői intés ellenére sem vettünk tudomást, bekövetkezett a
baj. Éva néni-morzsa…
De a baj is csak másnap reggel jött, nem azonnal.
Hányszor fordult elő, hogy ébredés után öcsémmel megszólalni sem tudtunk, csak
valami irtózatos hangú köhögés jött ki belőlünk. S amikor már nem segített
anyánk sebtében készített herbateája, Rámpay
doktornénihez vittek bennünket. A cseri gyerekek nem féltek az orvostól, mert
olyan kedvesen senki, de senki nem beszélt velünk, mint Éva néni. Alig vártuk a
váróban ülve, hogy elé kerülhessünk. Emlékszem, mikor már közeledtem a
tizennegyedik évemhez, s ahogy ott feküdtem a vizsgálóágyon, száznyolcvan
centisen, végignézett rajtam, s csak annyit mondott: kicsi ez az ágy nekem már,
legközelebb a felnőtteknél álljak sorba. Az érzésre emlékszem, arra a
szomorúságra, ahogy ott álltam, kilépve a rendelőből, kezemben egy
Vegacillin-recepttel. Érezve, hogy éppen most van vége a gyerekkornak…
Volt bennünk egyfajta naprakészség.
Először is kellett tudni –ha értelmiségi pályára készültünk – hogy mi megy aznap a színházban. És a moziban. Azt, hogy mit írnak a lapok. Aztán pedig a folyóiratok. Minden hónapban akadt két-három írás, amit okvetlenül el kellett olvasni, ha beszélgetni akartunk egy társaságban. A legutóbbi Tiszatájban, Alföldben, Valóságban, Mozgó Világban,Élet és Irodalomban,Jelenkorban mindig találhattunk egy-egy fontos írást. Ezek adódtak aztán egyszer össze…
Voltak épületek, amik már akkor régi-régi időkből maradtak meg. Jó volt előttük megállni, ablakukon benézni.
Megállni, és ablakukon benézni. Előfordult: üvege sem volt már annak az ablaknak, így tűnődhettünk azon is: ablak-e egyáltalán a puszta keret. Hogy mi tesz ablakká egy ablakot. Ifjak voltunk, ilyesmi is érdekelt bennünket. Aztán új s új városrendezési tervek jöttek, s ezek a régi épületek eltűntek. Ez a sorsa a régi épületeknek egyébként, hogy hosszú szolgálat után eltűnjenek, és újak épüljenek helyükre.
A tüskevári kápolnában (ha az volt?) soha nem jártam. Ha most a képre nézek, mégis azt érzem, kár,hogy nincs már, mert sok melegszívű ember imáját hallgathatta, s midőn megtisztulva kijöttek onnan, egy kicsit jobb lett a világ. Hát persze, hogy hiányzik az ilyesmi…
Fotók harminc évvel ez előttről.
Vidámság-morzsa…
Nyolc óra munka – de hát tudjuk jól. Nyolc
megveszekedett órán át menni a gépsorok mögött, ellenőrizni a folyamatot. Mert
a cérna elszakadhat néha. Az arcokon mégis jókedv, derültség. Munkáslányok a
nyolcvanas évekből. Persze Gyertyás László fotók. Merthogy ő tudta ezeket
legjobban. Hogy a kép mindig szóljon valamiről. Akkor is, később is…
Az idősebbek még a hetvenes években is csak Fenyvesiként emlegették.
Hajdani tulajdonosa, Fenyvesi Béla ezzel a vállalkozásával sok évtizedre beleírta magát a város emlékezetébe. Nekünk ez a bolt esett útba: jövet és menet. Leszállva a 4-es buszról sietve a gimnáziumba, reggelenként éppen csak oda tudtunk sandítani a kirakatra, és nyugtáztuk, hogy történt-e változás. Hazafelé aztán már ráérősen megálltunk, szemléltük a kirakott könyveket. Hetente kétszer valahogy kötelezőnek is éreztük, hogy belépjünk az olajos padlózatra, és körbesétáljunk. Az eladók nem kérdezték már rég, hogy mi járatban vagyunk, tudták: bármelyik íróról, költőről szó lehetett aznap Szoliva tanárnő irodalomóráján, és mi szeretnénk utána olvasni a hallottaknak. Inkább néha mi kérdeztük az eladókat, egy-egy könyvre mutatva, hogy érdemes-e megvenni. Abban az időben az eladók kíváncsiságból is elolvasták a népszerűbb könyveket, mert szerették tudni mit kínálnak a vevőknek…
A kenyér minden időben a legfontosabb. 3 forint 60 fillér
Úgy telt el a gyermekkorunk, hogy kétféle kenyér közül is választhattunk. Feltéve,ha gazdag volt a kínálat, és éppen mindegyiket lehetett kapni. A gyártó természetesen a Sütév. A barna kenyér kilója három forint, a fehéré pedig hatvan fillérrel több. És végig annyi, végig, az egész gyermekkor ideje alatt. Később persze már voltak változások…
Ha már arra jártunk, okvetlenül be kellett mennünk.
Semmi nem indokolta, hogy abban az időben húszon valahány évesen elballagjunk mellette, mintha ott sem lenne. Nem indokolta semmi, hogy ne vegyünk tudomást a város kultikus kocsmájáról, a Három Huszárról. Ezért aztán mára maradtunk itt még páran, akik ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyiknek tagjai megadták a tiszteletet ennek a vendéglátó ipari egységnek. S a többinek is, persze. Egy korsó éppen öt forint húsz fillérbe kerül, bőven mérve a habot. De a hab alatt mégis csak ott volt a sör, az a semmi máshoz nem hasonlítható sör. Érezzük szánkban ízét azóta is…
A nyolcvanas évekre tulajdonképpen lehetett mosolyogni. Csíííz-morzsa…
Fiatalok. Tanulók. Néznek a gépbe és mosolyognak. Felszolgálók lesznek,
azt tervezik,és mosolyognak a nyolcvanas évekre, de belül,ott mélyen
tán még az ezredfordulóra is. Jól választottak – gondolják. Amíg vendég
lesz, pincérekre is szüksége lesz a hazának. Vendég pedig itt mindig
lesz, mondták nekik, mert ez a nép nagyon tud dolgozni, ha netán úgy
adódik, de tud szórakozni is.
Néznek a gépbe, várják az exponálást és mosolyognak. Boldogság és elégedettség fut át arcukon.Ott, akkor…
Utólag – a fotók láttán – mintha nagyon hosszú utca lett volna. Pedig dehogy! Hivatalosan Áchim Andrásról nevezték el .
Soha nem derül ki, miért és ki találta ki, hogy a város koránt sem legelőkelőbb utcájának okvetlenül meg kell változtatni a nevét. Marhahajtónak hívni egy utcát, egyértelmű, tiszta és világos beszéd. Áchim Andrásnak nevezni viszont már sokkal bonyolultabb. Abban az időben még gyalog jártunk a vasútállomásra. Ilyenkor volt nagy segítségünkre a Marhahajtó, mert lehetett rövidíteni az utat…
Olvasom: ötven
esztendővel ezelőtt született a második világháború utáni első magyar szépségkirálynő,
Molnár Csilla Andrea. 1985 október elején tették fejére a koronát, s ezzel egyszerre
országos hírnevet szerzett.
Emlékszem, azt a szombati napot követő hétfőn a Somogyi Néplap fiatal
újságírójaként rám osztották a feladatot, hogy készítsek interjút Molnár Csilla
Andreával. Szép és viszonylag egyszerű feladatnak
tűnt, hiszen megyei konkurenciától nem kellett tartani. Sem másik orgánum, sem
helyi televízió, rádió nem lévén a lap egyeduralkodó volt a piacon. Az exkluzív
témákra mindenkor fogékony Hortobágyi Róbert fotós kollégámmal azonnal
vállaltuk, hogy elzsigulizunk Fonyódra, ám mégis bonyolultabbá vált az ügy. A
gimnázium akkori igazgatója, a jó Bálint Lehel ugyanis telefonhívásunkra
közölte: nem tud segíteni a találkozásban: a harmadikosok ugyanis szőlőt
szednek a Balatonboglári Állami Gazdaságban, s Csilla is velük tartott.
Ezt követően több órás nyomozás után sikerült
kideríteni, hogy éppen a gazdaság melyik dűlőjében szüretelnek a harmadikosok.
Úgy emlékszem Csilla nagyon meglepődött érkezésünkkor, de szívesen és örömmel
nyilatkozott.
Mai szemmel túlságosan is kelet-európai siker volt
az egész történet. A szépségkirálynő másnapja címet is viselhette volna, hiszen
már akkor elképzeltünk egy nyugati ország legszebb hölgyének verseny utáni
másnapját. Esküdni mertünk volna arra, hogy nem a szőlőszüretelés közepette
zajlik.
Valahogy fel tudom most idézni első kérdésemet is,a
mi így hangzott: ki a legszebb lány az osztályban. Csilla rámutatott egy vödrön
ülő osztálytársára, én meg konstatáltam, hogy bizony, nagyon szép lány. Ezután
már könnyű volt beszélgetni bármiről…
1989 júniusában, Nagy Imre és mártírtársai temetése után két nappal Király Béla szülővárosába érkezett. Az akkori Kilián György Művelődési Központban több száz érdeklődő előtt beszélt az 56-os forradalomról.
Elérhető közelségbe került a BL-trófea. Annyi-annyi év után. Végre…
A Cseri útra érve mindig angyali nyugalom lett úrrá rajtunk. Hazai pálya-morzsa…
Itt már ugyanis otthon voltunk. Úgy éreztük: nem történhet velünk baj, hiszen tudtuk melyik házban ki lakik. Név szerint ismertünk mindenkit. Még a Cseri 10-ben is, ahol tanáraink közül laktak sokan, Teller néni, a takarító, akivel mindig el lehetett beszélgetni, néhány házzal arrébb pedig egyenesen kertjéből Jordanics igazgatónk nézte: rendben haladunk-e. De hát rendben haladtunk, miféle rendbontásnak lehettünk volna szereplői…?
