Egyszerű,rutin jellegű feladatot kaptunk a szerkesztőtől.
Elmenni a cseri vásárra, és életképeket készíteni a hétfői lapba. Hát, ahogy bandukolunk, sétálgatunk a forgatagban, Gyertyás Laci fotós kollégánk egyszerre eltűnik. Negyed óra múlva a sikeres, de mindig kétkedő emberek nyugalmával érkezik vissza. Mi volt? – kérdezzük. – Semmi – válaszolja, lehet, hogy semmi. Majd bent meglátjuk. Nézem most, harminc év után az akkori fotón ezt a bácsikát, a két jóságos kutyakölyökkel. Így hárman: egyek ők. De az emberi arcon ott az elmúlás fájdalma, hogy szabadulni szeretne, szabadulni a rá váró időtől. Ezeket ő már föl nem nevelheti, gondjukat nem viselheti. Vevőt keres hát: olyan szelídet, lelkiismereteset, jóságos arcút, mint ő maga…A remény talán épp a simogató kezű kislányban találtatik meg. Ezt, az ilyen helyzeteket, pillanatokat érezte meg Gyertyás Laci. Ráadásul mindig…