Lehet, hogy legalább egyszer minden gyerek pörgött ebben a végtelenül egyszerű és szellemes játékban.
És ez a pörgés éppen elégséges volt ahhoz, hogy fölkészüljön ott a gyerek játszva erre az életre. Hogy nincs megállás, csak forgás van: körbe-körbe, s így folyton olyasfajta érzésünk van, hogy haladunk, de mintha ugyanoda érnénk vissza. Mondom: egyszerű játék ez, de nagyon szellemes. És mindegyre érkeztek új generációk, a pörgő-játék pedig állta a sarat, korrodálódott, ócskult, ám néha vannak azért az ifjúságra kedvező idők is: felújították,hogy újra forogjanak a gyerekek, legyen jókedvük, nevessenek, és élvezzék ezt az életet…amíg lehet.
Tizennégy forintos jeggyel csak a Latinka
Sándor Művelődési Ház erkélyére ülhettem. Úgy éreztem azonban, hogy az Illés
együttes koncertjén ott kell lennem.
1971-et írtak, és rádióban talán még
tartott a londoni útjuk utáni szilencium, ám vidéken már adhattak
koncerteket. Nem tudom hányan ültek a nézőtéren akkor, akik kifejezetten az elő
zenekart várták. A KEX együttesről akkor már egyszer írt az Ifjúsági Magazin
is, tehát semmiképpen nem számítottak ismeretlennek a fiatalság előtt.
De hát mi az Illést akartuk látni és hallani.
És akkor színpadra állt a KEX. Amint megjelent énekesük, Baksa Soós János, rikító piros selyemnadrágban, meztelen vézna felsőtesttel, azonnal átvette az irányítást. Csak rá lehetett figyelni, az történt a színpadon, amit ő szeretett volna. Ha lenne olyasfajta szavazás egyszer itt, ezeken az oldalakon, hogy melyik tíz alkotás volt számunkra a legemlékezetesebb a magyar könnyűzenéből, azonnal eszembe jutna ez a koncert. És már írnám is: zöldsárga, zöldsárga…
Két benzinkút is üzemelt városunkban. A Füredi úton az egyik, a másik a Vásártéren. Teljes mértékben kielégítették az igényeket.
A benzinkúton minden, de minden a célszerűséget szolgálta. Az ÁFOR üzemeltette egység dolgozói már akkor is segítségére voltak az autósoknak. Kellett is ez a két különböző csövön folyó keverék esetében, hiszen akkor be kellett állítania helyes arányt. Irigyelt foglalkozás volt az övék, mert bő borravalóval járt. Így aztán hamarosan számon tartott, ismert alakjai lettek a városnak a benzinkutasok. Az autósok névről ismerték Miklóst, Imrét és a többieket, mert hozzá tartoztak ők a városképhez. És a benzinkútra nemcsak az autósok jártak, hanem az olajjal fűtők is. Gyakran kis kocsival húzták a kúthoz a marmonkannákat, s töltötték meg háztartási tüzelőolajjal, egyötvenes literenkénti áron. Kutakodom az emlékezetemben, hogy ért-e valamiféle atrocitás benzinkutat abban az időben, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Az emberek megtankolták a Zsigulit, Trabantot vagy Skodát, esetleg Moszkvicsot, ott helyben készpénzzel fizettek, aztán mentek a dolgukra. Ennyire egyszerű volt minden…
Ady Endre kézfogása úgy lett enyém, hogy 1979-ben sikerült találkoznom Gyergyai Alberttel., a Nyugat kiemelkedő esszéistájával, a Bovaryné fordítójával. Életem első szakdolgozatát vittem néki,amit az ő önéletrajzi köteteiből írtam. Hosszú beszélgetésünk örökszép élményem.
A búcsúzásnál azt mondta Gyergyai:
– Fiatal barátom, – merthogy akkor még valóban fiatal voltam –, engedje
meg, hogy egy közvetítéssel átadjam Ady Endre kézfogását. Csak
álltam ott, a Fillér utcai lakás ajtajában,
egyezerkilencszázhetvenkilenc decemberében, és fogtam egy kezet, amely
hetven évvel korábban Ady Endre kezét fogta, és nagyon jó volt. Az volt a
jó, hogy valamibe bekerültem, legalább is így éreztem, és nekem ezután
már vigyáznom kell. Sok kezet kellett megfognom azóta, hol
szeretetből, hol muszájból. Azt a Gyergyai-kézfogást azonban viszem
magammal, Kislaktól, Nagybajomig, Budapesttől Párizsig. Ha nehéz idők
vannak, a zsebem mélyére rejtem, nehogy lekopjon róla Ady ostorának
fájdalom illata, Lédát cirógató puhasága.
Osztályunk megtekintette a kenyérgyárban folyó munkát.
A látogatás végeztével friss kenyeret majszoltunk a a gyár előtt, illata betöltötte az egész teret.
A tanulmányi kirándulások nagyon fontos eseményei voltak iskolai
tanulmányainknak. Tanáraink egy része azt remélte,hogy ezeken a látogatásokon egyszer
csak megvilágosodunk, és legott eldöntjük: milyen szakmát szeretnénk választani
majd, befejezve a nyolcadik osztályt. Akkoriban az oktatásban rejtélyes okból a szakmunkásképzést favorizálták.
Hányszor hallottam én is, hogy jó,jó,
lehet itt tanulni, olvasgatni, de egy szakma fortélyait azért mindenképpen el kéne sajátítani. Bármi történhet a
világban, és akkor ott van a szakma a kezünkben. Azzal pedig minden könnyebb. Apánknak volt is
egy konkrét elképzelése velem kapcsolatban: a nagy jövőjűnek látszó televízió-szerelést
javasolta. Emiatt aztán – midőn meghibásodott
Sztár típusú készülékünk – érdeklődve és
figyelemmel álltam a kiérkező Balassa
tévészerelő bácsi mögé, azzal a szándékkal, hogy kifigyeljem ,miket tesz a
készülékkel. Ám amint levette a televízió hátulját, ott olyan rendszertelen,
számomra minden logika nélküli összevisszaságot láttam, hogy hamarosan sarkon
fordultam.
Emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy majd csak lesz valami, ám most halogatjuk egy kicsit az
egész pályaválasztást.
Csak most látom: milyen sok időt töltöttünk mi azon a sarki teraszon, ülve azokon a súlyos székeken!
Beszélgetve, fecsegve, néha világot megváltva, s bámultuk könnyelműen, miként sétál föl-le, különböző évszakok képében a mi tulajdon ifjúságunk. Jókedvünk volt, mert olyan időket vártunk és reméltünk, amikben szerepe lesz a kávéházaknak. Mert a kávéház a nyugalom, a szeretet jelképe. A hajdani tulajdonos is biztosan ilyen állandóságot akart volna,hisz nagy harcok árán megszerezte a kávéház névadójának,Vaszary Jánosnak a mellszobrát. Jó érzés volt ott ülni a szobor mellett napsütésben, angyali nyugalomban, s átnézni a szemközti szülőházra. Magunkban azt mondani: ez a mi városunk. Nagyszerű emberek születtek itt, s mi számon tartjuk őket, mi több: gondolunk rájuk. Ízletesebbnek tűnt ilyenkor a kapucsínó…
Gondoljunk arra, volt idő, hogy Kiss Laci és Burcsa Győző a Kaposvári Rákócziban rúgta a labdát! Ezért ne tévesszen meg senkit a pillanatnyi állapot! Kisasszonyok, széphölgyek, hajdan a foci valóban maga volt az élet!
Vonatkoztassunk el most attól a sületlen megállapítástól, hogy a labda gömbölyű, és vegyük példának magát a múltat, nézzük meg, abban miként tükröződik valóság és játék, igazság és hamisság, dac és irónia. Abban az értelemben, ahogy volt Kinizsi, Honvéd, Vasas, Gazdász,Építők, Spartacus, Vörös Lobogó, Dózsa, és persze hogy volt Hunyadi Vasutas, ma már nincsenek csapatok. De ritkaságnak számított az a falu, amelyikben nem rúgták a labdát a fiúk. A fiúk, a hajdani kemény fiúk, akik mostanában már csapat nélkül ténferegnek szerte a városban, az országban, a nagyvilágban. Ha találkozunk nagy ritkán, még üdvözöljük egymást, de már nem állunk meg beszélgetni. Nem várunk semmit az új bajnokságtól sem. Nem lesznek hosszú szólói Kiss Lacinak, és Burcsa Győző sem veszi hátára a pályát. Persze, hát persze, hogy azért ugyan arra gondolunk mégis. A labda gömbölyű…
Soha nem lehettünk biztosak abban,hol tűnnek föl, oldalukon a figyelmeztetéssel: érintésük életveszélyes. Szépek vagy esztétikusak éppenséggel nem voltak. De megszoktuk őket. Részei voltak így vagy úgy a városképnek. Miként mi magunk is…
Kaposvár Kanada kellős közepén fekszik, Saskatchewan tartományban. És 1995-ben végre eljutottunk Kaposvárra. Az úton érdekes felvételeket készített Znamenák István fiatal színművész. A klipben bölények, és mókusok is feltűnnek, bár jelenlétük inkább a hangulatfestést szolgálja.
Azokat a novemberi reggeleket nem lehet elfeledni!
Hirtelen jöttek, egyszerre csak ránk törtek. Alig kezdődött el a
tanév,s máris november hetedike lett. A reggeli ködök soha nincsenek
tekintettel semmire. Eltakarnak a szem elől mindent. Megnehezítik a
látást, az érzékelést. Néha még a vörös csillagot is képesek voltak
elrejteni a tanácsháza tornyáról. Tapasztalat és rutin kellett hozzá,
hogy odaképzelje az ember. Akinek nem sikerült,az mosolyoghatott.
Egészen délig, amikorra már előbújt a Nap, és minden tündökölt a régi
fényében…
Az ősz legvégén már a legfontosabb az volt, hogy felkészüljünk a télre.
A köztisztasági hivatal ezt mindig megtette. Sajtótájékoztatóból értesültünk, hány gépkocsi, sószóró,traktor és egyéb jármű várja a havazást. No és a megfelelő létszámú munkás is mindig készen állt. Aztán leesett az első hó, és akkor már bonyolultabb lett minden. Igaz: mindig eljutottunk, ahova akartunk. Legföljebb kicsit lassabban, akár gyalog is. Meg akkor sem történt semmi, ha otthon maradtunk a jó meleg szobában…
A taxiban az volt a legjobb, hogy akár telefonon is rendelhettük
volna. Hiszen ott csörgött a készülék éppen a
taxiállomás mellett, és ha éppen nem akadt fuvar, a várakozó volános sofőrök
fel is vették.
Igaz, a mi Erdősor utcánkban akkor még nem volt telefonja
senkinek. De ha kicsit beljebb mentünk a város felé, a Cseri úti ABC előtt már
találtunk egy fülkét. Persze gyakran nem
működött, vagy épp nem volt nálunk tantusz,amivel hívást kezdeményezhettünk
volna, de hát akkor már csak párszáz méterre voltunk a
Kossuth tértől. Onnan pedig már minden
közel volt…
Például cipő kellett nekünk…Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora. (Nagyon nagy. És a nagyon nagy lábra a szocializmus, legyünk őszinték: nem volt felkészülve).
Ilyenkor legkézenfekvőbb megoldásként kínálkozott, hogy elmegyünk a Somogyba. Ha az idő tájt létezett nekünk tetsző cipő, akkor azt ott meg tudtuk vásárolni. Vagy azt mondták: jövő kedden érkezik áru. Eltesznek nekünk másnap délig egy párt. Ez is világos beszéd volt. De előfordult, hogy éppen egyáltalán nem volt raktáron semmi. De mennyire, hogy előfordult! Olyankor aztán nem maradt más, mint irány a Zselic. Ott még volt remény, hogy megtaláljuk, amit kerestünk. Ennyire egyszerű volt minden!
Emlékszem továbbá még egy vízcsapra, ami minden időben a szomjas emberek rendelkezésére állt. A kalinyini városrész háziasszonyainak nagy segítséget jelentett ez a piac. Közel esett, nem volt nyüzsgés,és csakhamar ismerőse lett minden árus minden vevőnek. Falu keletkezett a városban…
Hányszor,de hányszor sikerült megvenni olyan nekünk nagyon kellő műveket, melyektől azt reméltük: elolvasva még az életünket is megváltoztatják! Egyszer, a kilencvenes évek elején , amikor még kerestünk könyveket, belépve abba a szeretett Tanácsház utcai boltocskába, a máskor mindig mosollyal fogadó gyerekkori barátom, Takács Csaba rosszkedvűen állt a pult mögött. Gyere, válogass – mondta. Fölszámolnak bennünket. Kilencven százalékos árleszállítás van. Használd ki! Soha olyan szomorúan nem böngésztem még könyvesboltban. Bár örültem a lehetőségnek, de lehangoló lett az olcsóságtól minden. Hogy a nagy klasszikusok pár forintért ott hevertek! Sok-sok új könyvvel gazdagodtam azon a délutánon. Azt a szorongást azonban nem feledem. Abban ugyanis nem bíztam már akkor sem, hogy a könyvek által megy előrébb a világ, de hogy nélkül a borzalmas lesz, abban biztos voltam…
Ám ahogy lépdelünk, mindig ők, mindig ezek vannak mögöttünk. Csak ha visszanézünk, tűnnek el. Nem tudni hova,merre,de soha nincsenek a helyükön. Érdekes nagyon…
1972 lehetett, a lapok épp a Fischer – Szpasszkij sakkvilágbajnoki
páros mérkőzés-sorozatról írtak hosszú beszámolókat. A korabeli világ szimbóluma volt ez a
küzdelem. A kiegyensúlyozott Kelet vívott
itt harcot a bogaras,kiszámíthatatlan Nyugattal.
Ezeket a csatákat aztán meg lehetett
vívni még a távolsági járatokon is.
Közben persze beszélgetések zajlottak, fogyott a cigaretta, a keletkezett füstben
pedig nem körvonalazódott különösebben semmi. Az idő telt csak, és azt hihettük néha, hogy nekünk
dolgozik…
A nevelés nemcsak az iskolai falai között zajlott. Tanáraink néha kivittek bennünket az életbe,
hogy lássuk a valóságot, lássuk: miképpen épül a mindennapokban az ország. A legjobb persze az volt, amikor a tűzoltók
nehéz,de szép munkájával ismerkedtünk meg. Néztük lentről, hogy miképpen dolgoznak odafönt a bátor
tűzoltók vészhelyzetben, nehéz időkben. Emlékszem, nagyon sajnáltam akkor, hogy
tériszonyos vagyok, és ebből egyenesen következett,
hogy itt kell valami elfoglaltságot találnom, lent, a földön…
Nagy bulik akadtak azokon az éjszakákon is. Az ifjúság mindenkor úgy viselkedik, miként a hóvirág tavasszal. Keresi magának az utat a napfény felé, s mert szorgalmasan keresi, nagy lendülettel és erővel: előbb vagy utóbb meg is találja.
És a hajnali bulik végeztével, amikor még együtt maradt az induló csapatból a legelszántabb,legkitartóbb mag, valaki – tán épp a legéhesebb a csapatból – aki már késve érkezett, s nem jutott neki a vacsorának szánt szendvicsekből, megszólalt: menjünk el a Nógrádihoz. Mindenki tudta mit jelent ez: irány az Arany János utca, ahol a földszinti házak egyikéből mennyei kenyérillat áradt. S ha megfogtuk a sárgára meszelt ház falát, zordabb időben még a kezünket is melegíthettük. S a csapat láttán a mester, vagy segédje megszakította a termelést, és az ifjúság rendelkezésére állt. Jöttek a forró kiflik, jutott mindenkinek. Azt a mennyei ízt azóta sem lehet elfeledni…És nem lehet azt a képet sem. Ma úgy látom: egy nemzedék áll ott a kispiac sarkán, kezében forró kiflivel, elégedettséggel az arcán: szórakoztunk, van mit ennünk,most pedig megyünk haza, megyünk dolgozni, mert otthonunk van és munkahelyünk. van Szorgalom és ipar: ez igazgat minket. Elképzelem Nógrádi pékmestert,ahogy egy-egy ilyen idilli hajnalon kinézett a kenyerek és zsömlék mögül, s arra gondolt: széles e világon övé a legszebb mesterség…
Piacra érkező nagymamák mindig szerét ejtették, hogy benézzenek ide.
A Vár utca legelején várta a nénik érkezését Száraz Lajos bácsi, a város egyetlen tutyi készítője. Kihalóban lévő mesterség utolsó képviselője volt ő. Merthogy a nyolcvanas évekre lassan-lassan elfogyott ama célközönség, amelynek képviselői miatt ő hajdan elsajátította ezt a szép szakmát.
