Istenem, az Ipar Vendéglő! Mennyi, de mennyi szomjas ember talált ott nyugalmat, pihenést!
Ha egy vendéglátó helyen kockás abroszt látok, ma is azonnal a hajdani Ipar Vendéglő jut eszembe. No és a hatvanas-hetvenes évek szolid vendéglátós eleganciája. Nincs fényűzés, csak praktikusság és célirány. Valamint disztingvált cigányzene, mert az kell, az segít a napi görcsök feloldásában. Az árak pedig konszolidáltak, az étel nemcsak ehető, hanem esetenként kifejezetten finom. Az italok közül a csapolt sör igen barátságos áron méretik, és fröccsöt is lehet kapni. Ez így az Ipar Vendéglő. De hiányzik még valami a teljességhez. Nem említettük ugyanis a hely lelkét, lelkiismeretét és motorját: Gyuri bácsit, a főurat. A legjobb fizetőpincér volt, igazi színfoltja a városnak. Tudta ki a törzsvendég, mik a szokásaik, az árakat villámgyorsan adta össze, nem volt sunyi és kisstílű, mi pedig örültünk, hogy borravalóval hálálhatjuk meg a törődést. Az Ipar még a nyolcvanas évek elején is méltán lehetett törzshely. Jaj, azon a kockás asztalon szívesen elfogyasztanék zeneszó mellett egy jó cigánypecsenyét egy korsó csapolt Kinizsi mellett…