Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Menetrend szerint közlekedett. Mert kellett a jó könyv…
Hetente két alkalommal megállt az utca végében, és egy órán át
várakozott az Ikarus 66-os. A hét fontos pillanata volt ez, mert nékik
érkeztek, akik nem biztos, hogy a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárig
elbotoztak volna. Itt viszont kicserélhették az elolvasott Jókai regényt
Mikszáthra vagy akár Móriczra. Olvastak, ez volt a lényeg. Mert tudtuk:
a jó könyv tanít, nevel és persze szórakoztat…
Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. Január 30-án már 42 éve, hogy meghalt Nagy László.
Nem tudom már miért, de Nagy László versei hozzám kerültek. Annyit tudtam a szerzőről, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl.
Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön.
Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.
Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és
barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam:
Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció:
„Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.”
Már Katalin sincs köztünk.
Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…
Egyszer ágyúkat és kimustrált repülőt hoztak a mi kedvenc grundunkra.
A kisebb gyerekek talán még örömmel másztak föl a tetejükre, katonának képzelve magukat. A katonaviselt férfiakban a nosztalgia munkált. Érkeztek is a város minden pontjáról igazi repülőt látni. Mi,nagyobb fiúk is elsétáltunk arrafelé, de aztán mentünk vissza a letűzött kapuk közé, hogy folytassuk az éppen aktuális focimérkőzést. Éreztük: minden perc kiesés, nekünk játszani kell. A magyar labdarúgás válságban volt éppen, nem engedhettük meg magunknak, hogy holmi ágyúkkal és repülőkkel szórakozzunk…
Télen persze minden lelassult.
A Zsigulik, Trabantok óvatosabban jártak, a Zaporozsecek pedig magabiztosak lettek. Körforgalom sehol, szükség sem volt rájuk. A környék ellátását pedig jól szolgálta az ABC, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Igy mindenki jól járt…
A hatvanas évek nehéz vasárnapjainak fénypontja volt: besétálni a városba, és a Himzinél enni egy fagyit.
Öt utca találkozásában állt egy családi ház, s abban Hifzi-Semzi Akerné fagylaltozója. Többnyire mindenki csak Himziként emlegette az üzletet: megyünk a Himzihez – mondtuk, bár a török névadó ekkor már nem is élt, hiszen a cégtáblán ott olvashattuk: Aker néni, aki tovább vitte a cukrászdát, újraférjezettség után a kevésbé szép csengésű Szász Józsefné nevet vette föl. Ám az üzletben maradt minden a régiben. Csodálatos nevű és ízű fagylaltok, (jaj, az a citromos!) no és a nyalókák: kakasos és macis, sárgában és pirosban. De ezek közül tán a mézes ízű volt a legfinomabb. Ötven fillért kértek darabjáért. No és a medvecukor és a selyemcukor mellett ott volt minden akkori vágyaink netovábbja: az iskolai tábla törlőszivacsához olyannyira hasonlatos törökméz. A misztikus hangzású Hifzi-Semzi teljesen hitelessé tette a keleti csemegét, hiszen ki tudta volna jobban elkészíteni, mint egy valódi török ember. Vajon tudnak-e még olyan finom édességet készíteni,mint abban a régi-régi cukrászdában…?
Ha minőségi volt az áru, azonnal képződött a sor.
A perec volt a legjobb. Olcsónak számított és mindenkor ropogós volt. Lehetett azonnal beleharapni, sőt kötelező volt. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Enyhült ezáltal az éhségünk, nyugodtan folytathattuk utunkat…
Volt egy üzlet az Ady Endre utcában,melyik nagyon sokáig ellenállt a rozsdának.
Szükségünk lehetett bármire,ami vasból készült, azt az Ady Endre utca elején megtaláltuk. Csak be kellett menni a „vazsboltba”, ahogy nevezte mindenki, és elmondani körülbelül, hogy mit is keresünk. Lehet, hogy az eladnak még volt néhány pontosító kérdése, de mindig kiderült mit szerettünk volna vásárolni. A legbiztosabb persze az volt, ha vittünk mintát a csavarból, szögből, anyából. Akkor csak elég volt egy pillantás az eladó részéről és már hozta is a nekünk kellő csavart, szöget. És ez által működhetett tovább a nagy gépezet…
A bajban kiderült kire lehet számítani.
Például, ha megbetegedtünk. Feküdtünk otthon,a táppénzes papír ott hevert az éjjeliszekrényen. Megüzentük a munkahelyünkre, hogy nem tudunk menni, gondoskodjanak a pótlásunkról. És gondoskodtak vezetőink a mi pótlásunkról. Aztán teltek a napok, de mi még mindig az ágyat nyomtuk. Lassan már jönnek a szakszervezettől – mondtuk, mert éreztük: hiányozhatunk már a kollégáknak. És jöttek is.Váratlanul, mert telefonunk ugye, nem volt, bejelentkezni nem tudtak. Igaz, akkor nem is lett volna szükség látogatásra,hiszen elmondtuk volna azon, mi van épp velünk. Kezükben konyakmeggyel érkeztek a kollégák és mindenről, de mindenről beszámoltak. Mi is elmondtuk hogyan vagyunk. Ittunk egy triplisecet az egészségünkre, aztán mentek is tovább, haza, vagy más betegekhez, attól függ még aznap mit kívánt meg a szakszervezeti munka…
Van egy fotó. Egy város jut eszünkbe róla. De mit jelent az, hogy város? Vannak határon túli kaposváriak?
A mi városunk. Abba most ne menjünk bele, hogy kicsi avagy nem kicsi, a fontos ugyanis az, hogy a miénk. Majdnem hetvenezer emberé, akiknek itt adatott meg élnünk – írnám könnyedén, ha csak erről volna szó. De szó van-e azokról, ha azt mondjuk: mi, akiket messzire vetett a sors erről a tájtól, és sok száz vagy ezer kilométerre innen dobban nagyobbat a szívük, ha meghallják a város nevét. Szó van-e azokról, akik több évtizede ültek föl a Somogy-expressz másodosztályú kocsijára, hogy más vidékeken próbáljanak szerencsét, de advent idején még ma is felsóhajtanak, és azt mondják szomszédjuknak: az ünnepekre hazamegyünk. Haza Somogyba, haza Kaposvárra. Ugye, részei ők is a városnak?
Csak most látom, hogy nagy szükség lenne egy olyan gépre is, amelyről elemelkedve az időt lehetne látni: embereket különböző korokból, változna a táj is persze; mások lennének a ruhák, még a beszéd is csak hasonlítana, apák, ükapák, ükanyák és unokák népesítenék be a várost, mindenki szóba állhatna mindenkivel. Ez a nyüzsgő forgatag adta bonyolult szövevényrendszer láttatná aztán a város teljes képét. Ám – mint hallom – ilyen gépezet nincs, de tán nem is baj, azért van a képzelet, Kedves Olvasó.
Bár most könnyen azt mondhatnád: nem biztos, hogy az „Olvasó” jó megszólítás egy fotót nézve. Pedig a fotók mögött olvasni kell, különben csak a felületen maradunk, mint annyiszor más esetekben. Ha jól olvassuk, akkor viszont arra jövünk rá: a város örök.
Ez éppen elégséges fölismerés, mert ha a város örök, akkor megnyugodhatunk, hogy abban immár nekünk is helyünk van, legyünk akár ünnepelt polgárai, vagy őzikerettegésű lakói…
Hetvenhét esztendős lenne Cseh Tamás. Ma, a Magyar Kultúra Napján.
Minden időben őrzök egy cetlit. Cseh Tamás írta rá akkori elérhetőségeit, csaknem negyven esztendővel ezelőtt.
Forró júliusi nap volt, állítólag annak az évtizednek a legforróbb napja. És
mi ezen a kánikulai napon szó nélkül gyalogoltunk Nagy Fecó barátommal
Révfülöpről Kővágóörsre. Nem méltatlankodtunk, nem mondtuk, hogy máskor kellett
volna talán jönni. Ugyanis küldetésben voltunk. Cseh Tamáshoz tartottunk.
A főiskola legújabb tanársegédeként – amolyan senki másnak nem kellő állásként
– megkaptam a közművelődési titkár címet. Magam pedig megtiszteltetésnek vettem
ezt, mert a rendezvényeket én szervezhettem. Cseh Tamás egyik tavaszi kaposvári
fellépése utáni beszélgetésen említette, hogy a nyarat kővágóörsi házában
tölti, ha arra járunk, menjünk csak be hozzá. S mi mentünk. Apropót ehhez az
szolgáltatott, hogy a főiskolán szerettünk volna Cseh Tamás-klubot indítani.
Ehhez kértük támogatását, no és legfőképpen beleegyezését.
Mindkettőt megkaptuk…
Így aztán szeptemberben az induló tanév tervezésekor a legkomolyabb programként
jeleztem a klub elindulását, mint ami már a névadóval is egyeztetve van. A
finomságokra mindig érzékeny főnököm azonban valamit megsejtett. Ezt egyeztetni
kell. S én mentem egyeztetni a nevezett igen fontos személyhez, ma már nem is
tudom a beosztását, de fontos személy volt akkor. Cseh Tamás-klubra van
hallgatói igény – kezdtem jövetelem célját. Amúgy 1981-et írtunk, szép volt a
világ, igaz a szocialista tábort aggasztotta némileg a lengyel helyzet. Emberünkben is ott
munkált a félelem, mert hosszasan ízlelgette a szavakat: Cseh Tamás, Cseh
Tamás….jaj, a csehekkel annyi baj van, most meg itt vannak még a lengyelek
is…nem lehetne valami frappánsabb nevet kitalálni annak az ifjúsági klubnak? –
kérdezte. Dehogynem! – válaszoltam azonnal: legyen százszorszép. Az nagyon jó,
mehet mondta, és mi még aznap elkezdtük
rajzolni a plakátokat…
A nyitáskor rögtön sor képződött, mert annyira nagy volt az érdeklődés.
Ha egy boltban kicsit nagyobb volt a választék, annak rögtön híre ment. Résen kellett lenni, mert hamar hiánycikk lett a ritka árucikk. Ilyenkor aztán nem sajnáltuk az időt a sorban állásra. Volt idő. Bőven. Majdnem olyan sok, mint rés…
Érdemes volt a nyolcvanas években a Munkásőrsoron járni.
Aki szerette a rétest, nagyon jól tette, ha útba ejtette a Munkásőrsort. Az ott üzemelő rétesboltban ugyanis mindig friss árut lehetett kapni. De mennyire frisset! Mintha csak a nagymama húzta volna ki a tepsit a sütőből, s tette volna tányérunkba, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzunk, mert még forró. Ez a varázs megmaradt ebben a boltban. Még egy traubiszódát is rendeltünk a meggyes és túrós rétesekhez, miközben szemünk az ilyen helyek kötelező kellékére, a bíróicás plakátra tévedt. Néztük a leghíresebb magyar modell karcsú alakját és Isten tudja mikre gondoltunk. Finom volt az a rétes, na…
Csak most látom: milyen sok időt töltöttünk mi azon a sarki teraszon, ülve azokon a súlyos székeken!
Beszélgetve, fecsegve, néha világot megváltva, s bámultuk könnyelműen, miként sétál föl-le, különböző évszakok képében a mi tulajdon ifjúságunk. Jókedvünk volt, mert olyan időket vártunk és reméltünk, amikben szerepe lesz a kávéházaknak. Mert a kávéház a nyugalom, a szeretet jelképe. A hajdani tulajdonos is biztosan ilyen állandóságot akart volna,hisz nagy harcok árán megszerezte a kávéház névadójának,Vaszary Jánosnak a mellszobrát. Jó érzés volt ott ülni a szobor mellett napsütésben, angyali nyugalomban, s átnézni a szemközti szülőházra. Magunkban azt mondani: ez a mi városunk. Nagyszerű emberek születtek itt, s mi számon tartjuk őket, mi több: gondolunk rájuk. Ízletesebbnek tűnt ilyenkor a kapucsínó…
Emlékszem, néhány esztendeje rögtönzött ankétot tartottunk az utcán. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy kölcsönösen áttekintettük a kialakult helyzetet.
Vilivel és Jánossal, városunk két méltán ismert emberével találkoztam aznap. Több fontos pontot sikerült végig tárgyalnunk. Vili problémája akkor az volt, hogy nem tudott bemenni a lakásba, mert testvére elvitte a kulcsot. A rossz kommunikáció okozta a félreértést. János pedig arról a sokakat foglalkoztató kérdésről fejtette ki véleményét, hogy a svájci takarítógépek beállításával tisztább lett-e a város, avagy akkor volt igazán tiszta, midőn kézi erővel – éppenséggel az ő kézi erejével – söpörték, tisztították a belvárost. A konklúzió: akkor, bizony, akkor tisztábbak voltak az utcák.
Jó volt kicsit beszélgetni, annyi szent…Megkérdezték végezetül azt is: hol lehet hozzájutni a Morzsákhoz könyv alakban. Sajnálkozva kellett beszámolnom arról, hogy sajnos már sehol. Nincs. Elfogyott. és elmondtam, hogy én ennek persze örülök, de hát ettől még nincs. Szóval: eredményes volt a találkozó…
Volt idő, midőn nagy-nagy szippantásokkal lélegeztük be a szabadságot.
A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vendége volt Habsburg Ottó. Emlékezetes előadást tartott (valahol meg is van nekem videón, egyszer úgyis meglelem, onnantól természetesen közkincs lesz), Európa és hazánk jövőjéről beszélt. Arról, hogy majd egyszer hivatalosan is oda tartozunk, azon fejlett nemzetek közé, ahova mindig is szerettünk volna. Ámulva hallgattuk mindannyian. Programja végén a TIT megyei elnöke, Horváth László Árpád egy belépési nyilatkozatot rakott a híres vendég elé, kérve, lépne be a tudományos ismeretterjesztők tagjai sorába. Ezel ölömmel – mondta azzal a jellegzetes Habsburg-raccsolással, és már töltötte is ki az adatlapot. Anyja neve – volt a kérdés. Habsburg Ottó excellenciális egyszerűséggel csak ennyit írt a rubrikába: Zita királyné. Mi pedig azt éreztük: nagyon szép világ jön…
És egy szép napon számítógépek érkeztek a Kilián György Városi Művelődési Központba.
Onnantól a nyitva tartás egész ideje alatt népes csapat állt a képernyő mögött, és szemüket le nem vették az ugráló figurákról. Emlékszem, az én fiatal barátom, Ákos, azt mondta: ez a jövő. Én csak mosolyogtam,mint aki nemcsak idősebb és tapasztaltabb, de látott már karón varjút is…
Mindig menni kellett. Sietni. Mintha állandó késésben lettünk volna.
Menni,sietni, iparkodni, rohanni, serénykedni,hajtani, lendületben lenni, élni hajtásban,lenni merő egy igyekezet. Mögöttünk pedig ott tombolt az egész kisvárosi nyolcvanas évek. De hisz látni a fotón! Egyenesen vágni lehet a nyolcvanas éveket. Ha szemünk van az ilyesmire…
Emlékszem milyen véletlenül találtam rá két igen fontos versre.
Valamikor, a boldognak ígérkező kilencvenes évek legelején Cseh Tamás szerepelt Kaposváron. A koncert után nagyon sokáig beszélgettünk néhányan, ahogy ilyenkor szoktunk általában. Hajnal tájt Cseh Tamás bevallotta, hogy előtte nap sem aludt, mert Jordán Tamással volt egy társaságban, és úgy fejezték be az estét,hogy közösen elmondták Radnóti Miklós két versét: A Kolumbusz és az Ifjúság címűt. Hazaérve azonnal elolvastam ezeket. Aztán délelőtt, midőn álmosan kinéztem a munkahelyem ablakán, – furcsa játéka a sorsnak – éppen Jordán Tamást láttam elsuhanni . Akkor már egy-két évada nem Kaposváron szerepelt, ám a Kihallgatás című darab miatt újra visszajött. Azonnal utána eredtem, s megkértem: mondja el kamera előtt ezt a két verset. Emlékszem a meglepetésére, amikor meghallotta a kérést. Azóta őrzöm ezt a felvételt. Sokszor eszembe jutottak Radnóti szavai, no meg Jordán Tamásnak, ennek a nagyon nagy magyar színésznek a vers iránti alázata. Most feltöltöttem ide, arra gondolva, hogy éppen ma hetvenhét esztendős Jordán Tamás. Éltesse az Isten ezt a nagy magyar színészt! Cseh Tamás pedig egy hét múlva lenne ugyanennyi. Nyugodjék békében!
A Tanácsház utcai kis műhelyben csodák történtek.
Festmények, rajzok, fotók kaptak olyan keretet, amelyekkel még a gyengébbre sikerült produktumok is egyszerre műalkotás gyanújába keveredtek. Kimmel József nemcsak a képkeretezéshez értett, hanem maga is képzőművésznek számított. Jócskán megelőzte korát, hiszen már a hatvanas-hetvenes években feltalálta az „idővonalat”. A város egy-egy közismert emberéről készített szeret teljes karikatúrákat, amit közszemlére tett ki, mégpedig a saját üzletének kirakatába. Mentek a járókelők, és tudták, hogy érdemes ott megállni. Csakhamar híre ment a városban, hogy most éppen ki a soros „áldozat”. Aki számított a városban, előbb-utóbb ceruzavégre került. Illetve életre kelt azokban a Kimmel-keretekben…
Néha a Somogyi Néplap egy-két oldalon át csak számokat közölt, számokat és számokat. Nem szerettem ezt, mert nem lehetett olvasni.
Ilyenkor viszont anyám előhozta a szobából az összegöngyölt békekölcsönöket, kirakta névérték szerint, osztály szerint, sorszám szerint, és olvasta apámnak, aki pedig böngészni kezdett, majd megszólalt: nincs. Néha előfordult, hogy ránk mosolygott a szerencse. Kétszáz forintért hajdan jegyzett békekölcsön egyenesen ötszáz forintot ért. Igaz, a jegyzés és a nyeremény között eltelt húsz-huszonöt év, ám mégis csak nyeremény volt az az ötszáz forint: talált pénz. És anyám már aznap kitalálta azt is, mit vásárol ezért a talált pénzért. Aztán felsóhajtott: Istenem, de sokat kellett ezért dolgozni…