A híres színészt első látásra fölismertem tíz évem ellenére is.
Azonnal vettem a dohányárudában egy kockás noteszt, és odamerészkedtem
hozzá, hogy autogramot kérjek. Nagy örömömre előzékenyen bele is írta
nevét, hogy Latabár Kálmán.
De ezzel még nem volt vége, mert
egyszerűen kitépte a lapot, és a kezembe nyomta: vidd el az öcsédnek.
Aztán még aláírt egy lapot, és azt is kitépte, és felém nyújtotta. – De
csak egy testvérem van – vallottam be. Nem baj – mondta, és még aláírt
egyet. Három Latabár-autogram boldog tulajdonosaként odafordultam az
eseten jót derülő kollégájához is, aki –már tudva, hogy testvérem is van
– kétszer írta le, hogy Bilicsi Tivadar. De még nem volt vége a
találkozásnak, mert Latabár Kálmán láthatta rajtam a helyismeretet, és
kezembe nyomott egy zöld hasú tízforintost, s arra kért, vigyek neki
húsz deka parizert és három zsömlét a közértből. A lelkemre kötötte,
mondjam meg az eladónak: a Latyi bácsinak lesz, és egybe adják azt a
parizert, föl ne szeleteljék, mert akkor egyenként elkunyerálják. S én
megmondtam az eladónak, milyen üzenetem van, s vittem-vittem azt a darab
parizert a Latinka Sándorról elnevezett művelődési központba a nagy
komikusnak…