Van egy fotó. Egy város jut eszünkbe róla. De mit jelent az, hogy város? Vannak határon túli kaposváriak?
A mi városunk. Abba most ne menjünk bele, hogy kicsi avagy nem kicsi, a fontos ugyanis az, hogy a miénk. Majdnem hetvenezer emberé, akiknek itt adatott meg élnünk – írnám könnyedén, ha csak erről volna szó. De szó van-e azokról, ha azt mondjuk: mi, akiket messzire vetett a sors erről a tájtól, és sok száz vagy ezer kilométerre innen dobban nagyobbat a szívük, ha meghallják a város nevét. Szó van-e azokról, akik több évtizede ültek föl a Somogy-expressz másodosztályú kocsijára, hogy más vidékeken próbáljanak szerencsét, de advent idején még ma is felsóhajtanak, és azt mondják szomszédjuknak: az ünnepekre hazamegyünk. Haza Somogyba, haza Kaposvárra. Ugye, részei ők is a városnak?
Csak most látom, hogy nagy szükség lenne egy olyan gépre is, amelyről elemelkedve az időt lehetne látni: embereket különböző korokból, változna a táj is persze; mások lennének a ruhák, még a beszéd is csak hasonlítana, apák, ükapák, ükanyák és unokák népesítenék be a várost, mindenki szóba állhatna mindenkivel. Ez a nyüzsgő forgatag adta bonyolult szövevényrendszer láttatná aztán a város teljes képét. Ám – mint hallom – ilyen gépezet nincs, de tán nem is baj, azért van a képzelet, Kedves Olvasó.
Bár most könnyen azt mondhatnád: nem biztos, hogy az „Olvasó” jó megszólítás egy fotót nézve. Pedig a fotók mögött olvasni kell, különben csak a felületen maradunk, mint annyiszor más esetekben. Ha jól olvassuk, akkor viszont arra jövünk rá: a város örök.
Ez éppen elégséges fölismerés, mert ha a város örök, akkor megnyugodhatunk, hogy abban immár nekünk is helyünk van, legyünk akár ünnepelt polgárai, vagy őzikerettegésű lakói…