Hosszú futásunk

Ezen a szakaszon már futni kellett.

A hetvenes évek végén sokszor lehetett látni egy fiatalembert, amint elhagyva a Latinka Sándor utcát, rohan a délutánban a 3-as busz Vár utcai megállójához. Előfordult az is, hogy hiába volt minden: késő érkezett. Remény ilyenkor is maradt, mert ha a cseri sorompó éppen zárva volt, a buszvezető rendszerint kinyitotta az ajtót várakozás közben. Ellenkező esetben a futás tovább folytatódott, egészen a Hunyadi Vasutas cseri pályájáig. Ott már melegített javában a csapat. Néhány perc múlva a sportfelszerelésbe bújt fiatalember röstelkedve csatlakozott a csapathoz. Elnézést mester, órám volt, és késett a busz. –Nem is mondta fiam, hogy vettek buszt – válaszolta Laczkovics Lajos edző,aki nem szerette, ha komolytalanul veszik a megyei első osztályú bajnokságot. Azt hirdette ugyanis, hogy a szorgalmas edzés lehet csak a siker záloga. Mi pedig elhittük neki valamennyien, hiszen a szemünkben a legtöbbre ő vitte a sport terén. Sok-sok éven át volt ugyanis a Kinizsi balszélsője, és az NB II-nem játszhattak akárkik…

Sáfrány-show

Kaposváron sokan emlékeznek még a Sáfrány-testvérekre. Kerékpárral bemutatott akrobata mutatványaikkal annak idején elkápráztatták a város lakóit. A két fiú, János és István több évtizede külföldön él. János 1993-ban családjával egy hazalátogatás alkalmával föllépett a Városi Művelődési Központban.

Kanyar után a város

Volt egy kanyar, ami után már azt éreztük: megérkeztünk.

A belváros illata először a Széchenyi-téren csapott meg bennünket. Ott már bolt is volt, vasárnaponként odáig kellett gyalogolnunk, ha netán elfogyott anyánk élesztője. S következett az Ady Endre utca, utána pedig jött, jött minden velünk szemben. Érezni lehetett,hogy ez már nem a Cser…

Mélyvíz

Talán 1967 lehetett, amikor hírét vettük a külvárosi iskolában, hogy megnyílt a kaposvári uszoda. Padtársammal elhatároztuk, hogy ezt a lehetőséget mi bizony kihasználjuk, és úszók leszünk. De csak egyikünknek sikerült.

Társammal, kit Hegedüs Lajosnak hívtak, egyszerre indultunk a cseri Gárdonyi iskolából, hogy beiratkozzunk abba a bizonyos úszótanfolyamba. Kecskés Bandi bácsi fogadott bennünket, már fel is vettük a fecske nadrágot, mikor kiderült, hogy itt bizony fizetni kell, méghozzá tíz forintot havonta. Lajosnál éppen volt ennyi pénz, nálam azonban nem. Felöltöztem hát, és elindultam hazafelé, hogy szüleimmel megértessem a helyzetet, és kérjek erre a rendkívüli lehetőségre egy tízest. A baj a cseri futballapályánál kezdődött. Éppen edzést tartott a Kaposvári Hunyadi Vasutas labdarúgó csapata. Oda kuporodtam hát a kapu mögé, és ezzel azonnal –minden fizetés nélkül – labdaszedővé avanzsáltam. Én futhattam a labda után, ha az kapu mögé szállt, s dobhattam vissza Törzsöknek, Tallián Lacinak, Sumáknak…Szebb feladatot nem tudtam volna elképzelni. Másnap ismét ott ültem a kapu mögött, ugrásra készen. Hetek után szólt Lajos barátom, hogy ő már egy egész medencét átúszik. Aztán már száz métert is tudott. Olyannyira belejött, hogy nem akadt legyőzőre hamarosan sem a városban, sem a Dunántúlon, de legtöbbször még az országban sem.
Majd megyek én is – mondtam neki mindig, aztán ugyancsak felnőtt fejjel sajátítottam el az alapmozgást, azt is csak úgy autodidakta módon, igaz egyszer „átszeltem” a Balatont. De Hegedüs Lajos barátom nagy bajnok lett. Mindig mondom neki azóta is: könnyű volt neki,de isten tudja hogy alakul a karrierje, ha akkor van nálam egy zöldhasú tízes…

Esték a FEK-ben

És egyszer a Fegyveres Erők Klubja is bezárt, vége lett: miként mindennek.

Csak belépővel lehetett bemenni,csak úgy, járókelők nem részesülhettek abban a kedvezményben, amit a tiszti klub vendégserege élvezhetett. Újságíróként valahogy hozzájutottunk egy állandó belépőhöz. A rántott sajtra emlékszem leginkább. Hogy az nagyon finom volt. És a rántott gomba tartárral. És most – hogy kutakodom emlékeim között – egy bárfélére is emlékszem: lépcsőn lehetett lemenni.
Nyáron pedig kiváló és kellemes környezet a kerthelyiségben! De hát elmúlt. Lebontották…

Téglagyár

A csaknem negyven méter magas kéményre megnyugtató volt ránézni.

Mert a hatalmas kémény és a belőle bodorodó füst azt sugallta: itt munka folyik, termelés van és épül, fejlődik minden. Magunk ritkán jártunk arrafelé, egyszerűen nem akadt dolgunk azon a vidéken. Néha-néha Pécs felé menet (de miért mentünk volna Pécsre is?) csodáltuk meg gyermekfejjel az égig érő kéményt. A kéményt, ami büszkén és méltóságteljesen hirdette, hogy nyugodtan építkezhetik mindenki : lesz alapanyag bőven.

Jövőre belenősz!

A tél vége egyben azt is jelentette: érdemes lesz résen lenni, mert hamarosan kezdődnek a leárazások!

A kereskedelem –bármennyire volt is hiánykereskedelem – szerette, ha megszabadul a készletektől, s új áruval töltheti föl a polcokat. A központilag megállapított árakra új címkék kerültek hát, s ezek már a szintúgy központilag megállapított új árakat tartalmazták. Ilyenkor tehát már a jövő évre vásároltunk. Tehettük, a divat egy év alatt nem nagyon változott. A Somogy és a Zselic áruházakban tehát megindult a roham, asszonyok forgatták át az árukészletet, tétova férfiak álltak és várták, hogy intsen házastársuk: próbálni kell! Már túl a gyermekkoron, ám a felnőttségen még innen, magunk is oda állíttattunk az áruházba, hátha valamilyen ruhadarabhoz olcsóbban lehet hozzájutni. Azt a szorongást nehéz elfeledni…! A fogasok fölött ott állt: BAKFIS. Nem tudtuk ez mit jelent pontosan, csak ezt a se ez, se az-állapotot éreztük belőle. Úgy gondoltuk, hogy belegyömöszölnek valakik ebbe a kategóriába bennünket. Bakfisként hogy lehet rajongani Jimi Hendrixért? – gondoltuk.
Aztán mégis kaptunk egy ötven százalékra leértékelt pulóvert, ami a vásárlás pillanatában még nagy volt persze. Jövőre belenősz – mondta anyánk, megelőlegezve a bizalmat nekünk. A blokkot pedig ajánlatos volt jól megőrizni, hátha valami meghibásodás keletkezett az áruban, és cserére volt szükség. Az áruház pedig fel volt készülve a reklamációkra is, állt a vásárlók rendelkezésére. Akár egy év múlva is…

Fonott kalács

Nemcsak a szeszt mérő helyeknek volt kultusza. Legendás tejivókat is találtunk szépen a városban…

A fonott kalács három harmincba került, az biztos. Mint ahogy az is: fél liter tejeskávé éppen három forintba. Így ha hét forinttal indultunk el, még csak húsz fillért kellett valahol szereznünk, és jutott még egy Népsportra is. A népes vendégsereg reggel két jól elkülönített részre oszlott. A zöm kakaót ivott, a csekély kisebbség egyszerű tejet. A tejeskávé ivók – akik közé magunk is tartoztunk – kellő távolságban álltak mindkét rétegtől. Részemről nem volt átjárás, szilárdan kitartottam a gimnázium négy esztendeje alatt a tejeskávé mellett. A tejeskávét állva kellett inni, legjobban akkor esett, ha az utca felé állhattunk, és bámulhattuk kortyolgatás közben a kirakat üvegén át a siető járókelőket. Ilyenkor rendeztük a gondolatainkat, számba vettük az előttünk álló napot… Akkurátusan elfogyasztva már szépen is indult a nap. Nehéz volt bármivel elrontani…

Kard,virág

Az emberek össze-vissza éltek a köztereken.

És akkor elhatározták a vezetőink, hogy rendnek kell lenni. Mindenütt. Csakhamar ismeretlen egyenruhákban ismerős emberek tűntek föl. Engedélyeket kértek a gyanús egyénektől,és ha a papírok rendben voltak, nem kellett félnie senkinek. Mindannyiunk örömére nyílhattak tovább a kardvirágok…

Kapozsvár

Ülni az állomáson, és várni.

Várni, hogy a következő vonattal érkezik majd valaki. Valaki, akit épp nagyon várunk, s ha itt lesz, minden szépre, jóra fordul.
Vagy: várni, hogy a következő vonat minket is magával visz. És elmegyünk innen, elutazunk, oda, ahol majd szép lesz minden, és jóra fordul minden. Szép számmal akadtak lehetőségeink…

Lépdeltünk ormótlan cipőkben

Ahogy eltűnnek épületek, emberek,úgy válnak enyészetté néha egész utcák is.

Bár előfordulhat, hogy a nevük megmarad, de az új házak – legyenek is bármennyire szépek, modernek – soha nem rendeződnek a régi emberek fejében Béke utcává, Szondi utcává. Mert a tudat legmélyebb pontjain, ahol a legtitkosabb dolgaink időznek el, örökre befészkelték magukat azok a hajdani épületek. Földszintes ifjúságunk sáros útjai olyképpen ragadtak ormótlan cipőinkhez, hogy levetni nem vagyunk képesek azóta sem. Megyünk csak bennünk, lépdelünk, egyre kimértebben, egyre lassabban, valami alig látható fölirat irányába. Tisztább időben mintha képesek lennénk még kibetűzni: CÉL. De lehet, hogy csak képzelődünk…

A Vörös Csillagban

Talán akkor voltunk először moziban.

Előrelátó anyánk, emlékszem, gondosan a sor szélére kérte a jegyeket. Ha valami baj lenne,akkor közel legyen az ajtó. Bízott pedig a két fiában, de voltak olyan tapasztalatai,hogy a négy és öt éves fiai nem biztos, hogy két órán át csendben ülnek majd,és nem találnak a vetítővászon bámulásánál érdekesebb elfoglaltságot.
Pedig az első időben simán ment minden. Ámulattal néztük a történéseket. És ami anyánk szempontjából fontos volt: csendben! Egészen addig, amíg meg nem jelent egy hatalmas kutya a vásznon. Önmagában is tekintélyes állat lehetett, de hát széles vásznon egyenesen lenyűgöző. És ekkor az én öcsém beleharsogta a Vörös Csillag Filmszínház csöndjébe a kézenfekvő kérdést: Anyuka, mi az? Lóka?
A közönség persze percekig nevetett, mindenki elvesztette a történet fonalát, jókedv és derű szállt a mozira. Ez a jókedv átragadt ránk is, innentől egészen természetes volt számunkra, hogy a nagy sikerre való tekintettel mindent hangosan kommentáljunk.
Nagy szerencséje a nézőknek,hogy közel volt az ajtó, amin kitessékelt bennünket anyánk, és így tovább ülhettek ott, várva a történet végét. Mi pedig még hosszan vitatkoztunk öcsémmel, hogy kutyát, avagy rókát láttunk-e átsétálni ott, a filmvásznon…

Göröcs Titi nélkül

Gyerekkoromban  állandó vendégek voltak a magyar futballpályákon az istenek. Az egyiknek például Göröcs János volt a hivatalos neve, de mindenki csak Titinek szólította. Élőben sajnos soha nem láthattam játszani,de azt a képernyő előtt ülve is meg lehetett állapítani, hogy a labdarúgást ő művészi szintre emelte. Elegáns volt a pályán, és nagyvonalú. És persze zseniális.

Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy múlt év nyarán egy készülő filmhez interjút készíthettem vele. Emlékszem, aznap este arra gondoltam: vajon hazafelé jövet sikerült-e jól elmondanom fiatal kollégáimnak, hogy kivel találkoztunk is aznap.

Nem hinném.

Ahogy Titi megkapja a kezdőkörben a labdát, s mielőtt lekezelné, fölnéz. Látja, hogy kiugrásra kész Fazekas, Bene, Dunai és Zámbó. És megnyugodhatunk, hogy ő a legjobb megoldást választja. Mindig. Azok a pillanatok jelentették az amúgy nehéz hetvenes évek gyönyörűségeit.

Legyen néki annyira könnyű a föld, miként könnyű volt számára ez a valaha szép játék!

Kikelet,nénikével

Hány éven át tolta azt az alkalmi járgányt, ki tudja?

S vajon ő kapott-e valaha virágot, ki látta? Jelesebb névnapokon, nőnapon hosszú sorok képződtek a Május 1.utcán kocsija előtt. A nénike pedig ott ült mellette, s adta a szegfűt, adta a hóvirágot nekünk, hogy vigyük ahhoz, akinek szántuk, aki azt érzésünk szerint a legjobban megérdemli. Sok mosolyt szereztünk segedelmével, az biztos…

Irány a Zselic

Akkoriban –ha érezni lehetett a tavasz leheletét- nagy diákcsapatok indultak neki a Zselic erdeinek.

Az élen természetesen Matuszka József állt. A legendás tanár úrnak volt egy ritka képessége: mindenkit megfertőzött a természet szeretetével, aki közel került hozzá. Emlékszem, közszájon forgott egy anekdota: egyszer a tanár urat egy vasárnap délelőtt leküldte a felesége sóért. Ám ő csak ebédre ért vissza, hozva a kiló jódozott sót. Csak Dombóváron találtam nyitva üzletet –mondta volna a tanár úr. Persze ez soha nem történt meg. De tudtuk mindannyian: megtörténhetett volna…

Régi házak

Azok a régi utcák! Azok a régi házak!

Érdekes: az épületek eltűnésére sehogy sem emlékszem. Mintha mindig lettek volna, és mindörökké megmaradnának. De hát mikor tűntek el? Egy reggel vagy éveken át, szép lassan és csendben? Nincsenek…

Tavaszi metszés

Még nem olvadt el a hó.

A lábunk alatt még ott csikorgott a tél, ám a szívünkben már valami tavaszféle bimbózott. Lehet azt érezni! Lehet azt tudni! Érezni, hogy nincs tovább, innen bármit tehet a tél, inkább nevetséges mint félelmetes. Ilyenkor fölbátorodnak persze a létrás emberek is, és elindulnak ollóikkal a tél ellen. S dolgozni kezdenek, lassan,kimérten és óvatosan, nehogy megsértsék Reményke Hercegnőt…

A mi két áruházunk

Például cipő kellett nekünk…Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora. (Nagyon nagy. És a nagyon nagy lábra a szocializmus,gyakorlatban tapasztaltam: nem volt felkészülve).

Ilyenkor legkézenfekvőbb megoldásként kínálkozott, hogy elmegyünk a Somogyba. Ha az idő tájt létezett nekünk tetsző cipő, akkor azt ott meg tudtuk vásárolni. Vagy azt mondták: jövő kedden érkezik áru. Eltesznek nekünk másnap délig egy párt. Ez is világos beszéd volt. De előfordult, hogy éppen egyáltalán nem volt raktáron semmi. De mennyire, hogy előfordult! Olyankor aztán nem maradt más, mint irány a Zselic. Ott még volt remény, hogy megtaláljuk, amit kerestünk.
Ennyire egyszerű volt minden…!

Nagy telek után

Régente,nagy telek után mindig megnőtt a remény.

Boltba menet – mert élni mindig kellett – megállt gyermekkori saját magunk egy pillanatra. Nagy havak után az olvadás olcsó ajándéka: tócsáknak tükre. Néztünk- néztünk bele, tűnődve hosszan, s ott lent megláttuk saját magunk. Olyasmikre gondoltunk: jaj, vajon jó helyen vagyunk-e? Vajon itt kell-e nekünk élnünk? Aztán Nap sütött ki, miként mindig , és a víz fölszáradt. Csak mi tudjuk, hogy odaszárította arcunkat is az aszfaltra, betonra, földre, salakra. Ha lépünk, hát nagy óvattal lépjünk! Ahogy pingpong-labdákon lépkednek a rendkívüli hómunkások,ha tarkójukat cirógatja a februári szél…

Farsangi bál

A Gárdonyi Géza Általános Iskolában nagy ünnepekkor játszva lehetett nagytermet varázsolni.

Elég volt a két osztály közötti fából készült falat kinyitni, és már tarthattuk is rossz idő esetén az évnyitót, évzárót, április 4.-ét vagy november 7.-ét. 1969 februárjában azonban kicsinek bizonyult az a nagyterem. Ott volt az iskola apraja és nagyja. Hogyne lett volna, mikor az iskola beatzenekara lépett közönség elé a farsangi mulatságon. A Bubu együttest, testnevelő tanárunk –Martinka Zoltán – verbuválta a tehetséges –de mennyire tehetséges!- tanulókból. Én azt az érzést most nem vagyok képes leírni, pedig mennyire jó lenne, hogy mit éreztem, amikor fölhangzott az EQUALS együttes friss slágere, a Baby Come Back, amit a Rádio Luxembourg is adott, naponta többször is. És volt az estnek egy olyan pontja, amikor már nem halasztódhatott a dolog: bizony, felkértem egy osztálytársnőmet táncolni. És táncoltunk, táncoltunk zárásig, egészen este nyolc óráig.
Soha nem éreztem magam annyira szabadnak, könnyűnek és vidámnak. Arra gondoltam, hogy de jó lesz jövőre, amikor nyolcadikos leszek, és már nem lesznek a farsangon nagyobb fiúk, akik táncba viszik a mi lányainkat. Elhatároztam azt is, hogy akkor már annyira nagy fiú leszek, hogy piros nyakkendő nélkül megyek a farsangi ünnepségre…