Gyerekkoromban állandó vendégek voltak a magyar futballpályákon az istenek. Az egyiknek például Göröcs János volt a hivatalos neve, de mindenki csak Titinek szólította. Élőben sajnos soha nem láthattam játszani,de azt a képernyő előtt ülve is meg lehetett állapítani, hogy a labdarúgást ő művészi szintre emelte. Elegáns volt a pályán, és nagyvonalú. És persze zseniális.
Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy múlt év nyarán egy készülő filmhez interjút készíthettem vele. Emlékszem, aznap este arra gondoltam: vajon hazafelé jövet sikerült-e jól elmondanom fiatal kollégáimnak, hogy kivel találkoztunk is aznap.
Nem hinném.
Ahogy Titi megkapja a kezdőkörben a labdát, s mielőtt lekezelné, fölnéz. Látja, hogy kiugrásra kész Fazekas, Bene, Dunai és Zámbó. És megnyugodhatunk, hogy ő a legjobb megoldást választja. Mindig. Azok a pillanatok jelentették az amúgy nehéz hetvenes évek gyönyörűségeit.
Legyen néki annyira könnyű a föld, miként könnyű volt számára ez a valaha szép játék!