Ahogy eltűnnek épületek, emberek,úgy válnak enyészetté néha egész utcák is.
Bár előfordulhat, hogy a nevük megmarad, de az új házak – legyenek is bármennyire szépek, modernek – soha nem rendeződnek a régi emberek fejében Béke utcává, Szondi utcává. Mert a tudat legmélyebb pontjain, ahol a legtitkosabb dolgaink időznek el, örökre befészkelték magukat azok a hajdani épületek. Földszintes ifjúságunk sáros útjai olyképpen ragadtak ormótlan cipőinkhez, hogy levetni nem vagyunk képesek azóta sem. Megyünk csak bennünk, lépdelünk, egyre kimértebben, egyre lassabban, valami alig látható fölirat irányába. Tisztább időben mintha képesek lennénk még kibetűzni: CÉL. De lehet, hogy csak képzelődünk…