Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Ez volt az utca, ami lerövidítette az utat a vasútállomáshoz.
Ha ritkán elutaztunk a városból, értékes perceket nyerhettünk, ha a cseri sorompó után rögtön jobbra tértünk. És mert rendesen szüntelen késésben éreztük magunkat, a nagyvilághoz kerültünk közelebb a Marhahajtó út szíves segedelmével…
A miénk, akik tudják, milyen volt, amikor a tizenkettes busz háromszor is megállt a Május 1 utcán, ahol nyolcvan fillérért lehetett venni egy Népsportot Újságos Mariskától, a miénk, akik közös tornagyakorlatot mutattunk be a Dózsa-pályán a békéért, hogy este aztán ismét találkozzunk néhány méterrel arrébb, az ifjúsági parkban. A miénk, akik tízforintos belépővel hallgathattuk a P.Mobil zenekart,ahogy játssza a kétforintos dalt, és olyan jó volt visszatapsolni őket, mert tudtuk: jobbról is rendőrség van, meg balról is, és pihennének már szegények, de mi olyan megbízhatatlanok vagyunk, vigyázni kell ránk. És a miénk ez a város, mert mi olyan nagyon tudtunk örülni, amikor Burcsa Győző a hosszú sarokba csúsztatta a labdát, mert nekünk az a gól nagyon kellett, és a miénk, mert a sportcsarnokban nekünk is van egy ötforintos téglajegyünk, emlékezetes téglajegy, még akkor vásároltuk, amikor egy Robert Kennedy nevű szenátort meggyilkoltak valahol Amerikában.
Ezektől az emlékektől lehetünk aztán magabiztosak. Itt zsebre vágott kézzel mehetünk végig a kaposi főutcán, melynek lekövezését a drága festő oly szépen ábrázolja, és azt mondhatjuk: ez a mi hazánk, ez a mi kicsi országunk, ez a mi városunk.
Kicsi városom: újra meg újra itt marad a fiad.
Minden rendszernek vannak büszkeségei. Akikre felnéznek az emberek, vagy a hatalom szeretné, ha felnézne. Néha sikerül elhitetni az emberekkel, hogy csakugyan megérdemlik a kijelölt büszkeségek, hogy példának tekintsék őket, és néha nem. Változik ez. És ez a megnyugtató…
Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké. Például az Arany János utca…
Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket…
A Szabad Európa puszta léte is megnyugtató volt abban az időben. Jó volt tudni, hogy amennyiben tájékozódni akarunk, este, lefekvés után csak be kell kapcsolni a 49-es rövidhullámon hallható állomást. Dehát egy idő után akár napközben is vettük már a bátorságot.
Nyár volt, kánikula, de három óra előtt már gyülekeztünk a grundon. A cseri lőtér árnyas akácai alá húzódtunk be, előkerült a kártya, de igazából Lajpit vártuk, aki érkezett is Orionton márkájú táskarádiójával, amit annyira kikezdett már a szüntelen használat, hogy nemes egyszerűséggel szögekkel erősítette meg.
És a három órai
hírek után azonnal kezdődött a Tinédzser-parti. Addigra Lajpi már rég
kihúzta rádiójának antennáját, úgy helyezkedett, hogy minél közelebb
kerüljön Münchenhez, ahonnan az adás jött. A mikrofonnál Cseke László –
hallottuk, aztán hol elhalkult, hol megerősödött a hang. Füredi szamár, a
káposztaföldek réme – jelige kérését nyugtázom, és máris indítom a
korongon a Creedence Clearwater Revival együttes Have you ever seen the
rain? című számát. Ott ültünk, és ámulattal hallgattuk a fejleményeket.
Az amerikaiak éppen a Holdra készültek, de nekünk akkor München messzebb
volt.
Aztán telt, múlt az idő, ahogy szokott. Én egy rádió
főszerkesztőjeként dolgoztam épp, amikor bejött hozzám fiatal kollégám,
segítséget kérve. Bizonyos Cseke Lászlóval akar interjút készíteni, aki a
városban tartózkodik éppen, de őszintén bevallja: keveset tud róla.
Mondanék-e róla néhány fontosabb dolgot?
Ott álltam, és bizony semmi
fontosat nem tudtam. Csak annyit, hogy a riportalany kiválasztása jó,
de a riportkészítést ezennel főszerkesztői hatáskörbe vonom. Azt hiszem,
hogy sem előtte, sem utána nem készítettem rádióinterjút, mint akkor.
(Pösze ember ne menjen a jégre!)
Emlékszem, mennyire otthon érezte
magát Cseke László a stúdióban, ahol én megilletődve ültem, mintha éppen
a Holdon járnék. Kis lépés volt persze ez az emberiségnek, de nagy
lépés nekem…
Volt egy időszak, amikor ugyancsak megnehezedett a közlekedés a városban.
A régi felüljárók eltűntek, és újak emelkedtek helyettük. Az építkezés ideje alatt pedig lelassult a haladás. Mindenki türelemmel viseltetett0, mert tudta: ilyesmi egyszer fordul elő egy életben, és utána úgyis minden gyorsabb lesz a közlekedésben…
Innen lehetett indítani az estét. Vagy végül ide lehetett megérkezni.
Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen.
S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…
Kilencvenkét esztendős korában meghalt Tornai József Kossuth-díjas költő. Jelentős munkásságot hagyott hátra. A Berzsenyi Társaság egyik legaktívabb tagja volt, míg egészsége lehetővé tette a munkát. Halálával érzékeny veszteség érte a magyar irodalmat. Az alábbi gondolatokat a Berzsenyi Társaság megalakulásának 100 évfordulóján a fővárosi Fészek Művészklubban mondta el az Írószövetség akkori elnökeként.
109 esztendeje, 1911 február 4-én született Takáts Gyula költő. Tabon látta meg a napvilágot.
1996-ban a Takáts Gyula rajzaiból nyílt kiállítást az akkori Vaszary Képtárban Juhász Ferenc, kétszeres Kossuth-díjas költő nyitotta meg.