Május elseje volt. Ok az örömre, mert szép az idő, és fejlődik az ország, a XIII. Pártkongresszus első eredményei már mutatkoztak. A képen egy régi ismerős: Ficzere István rendőr. Nem lehet eldönteni: beszélget a felvonulókkal, vagy épp igazoltat.
Akkor még tíz-tizenöt ezren jártak egy Rákóczi-meccsre. Minden hazai mérkőzés előtt a fő attrakció a vasutasok mozdonyának megjelenése volt az állóhely mögötti ipari vágányon. Ha begördült az épp szolgálatot nem teljesítő vonat, már lehetett is kezdeni. Komoly biztonsági erők vigyáztak a rendre, néha egy tucat rendőr járt-kelt a pálya szélén. Ha valaki elragadtatta magát, s olyat kiabált volna, ami sértette a jó ízlést, akkor odasandítottak ezek a rendőrök, hát persze, hogy abba maradtak a sportszerűtlenségek. Rendkívüli esetekben kéznél volt még a jó Kalap is,a cukorka árus, a fair play nagy barátja, ő is tudott szólni, ha éppen szólni kellett.
Ficzere rendőr azon az emlékezetes Rákóczi – Fradin kutyájával együtt teljesített szolgálatot. Döntetlenre állt a meccs, éppen Nyilasi cselezett a tizenhatosunknál, azzal a fiatalos lendülettel, amit magyar pályákon utoljára lehetett látni azokban az időkben, és nem sejtettük, hogy talán soha már… Mindenki csak ámult, és örült, hogy látja ezt a fiatal fiút, amikor Ficzere rendőr hű társa, kihasználva gazdája éberségének átmeneti hanyatlását, önállósította magát, és elindult a tizenhatos felé. Tizenötezer hazai szurkoló biztatása, üdvrivalgása közepette. Nem lehetett eldönteni minek szól az ováció: a szolgálati kutyának, avagy az utána hangos „gyere ide”-vezényszóval sprintelő Ficzere rendőrnek.
És elvette attól az ördöngös játékostól a labdát, és leszerelte Nyilasit. A gazdi csak ezután tehette föl rá a pórázt, természetesen azt is nagy éljenzések közepette. A játék földobással folytatódott, ám belügyi szempontból csak hosszú percek után állt helyre a rend. Az a hőn áhított rend…