Ahogy morzsázgatva ülök itt a megannyi emlék között, sokszor szembe kerülök a problémával: szép-szép a történet, ám honnan kerítek hozzá fotót?
Nem lenne most semmi bajom, ha annak idején fényképezőgéppel indulok útnak abba a bizonyos életbe. Ám igen ritkán vettem fotómasinát a kezembe. Ennek pedig csak egy kicsit volt az a fiatalos hetykeség és kivagyiság az oka, ami elhitette velem: a valóságot meg kell írni, annyira hitelesen, tündéri realizmussal, hogy azt érezze, lássa maga előtt az olvasó, s így nem kell holmi fotókon bemutatni.
Ám az igazi ok mégis az én Gyertyás Laci kollégám volt. Ahogy ő volt képes képileg szemlélni a világot, úgy bizony csak nagyon-nagyon kevesen szemlélték. Emlékszem, amint végignéz a szép zselici tájon, és csak annyit mond maga elé: Istenem, telerakták a képet villanypóznával! Mert neki kép volt a táj, az ember, a történet. Nevetséges lett volna nekünk fotózással próbálkozni.
Lassan húsz esztendeje ment el közülünk, negyvenhét esztendősen.
Mostanában sok időt töltök régi fotók böngészésével. Nézem-nézem a képeket, s közben lesem-figyelem: milyen érzéseket keltenek bennem. Néha mosoly fut át arcomon,ilyenkor azt hiszem: tudom mit akart üzenni ezzel a képpel a hajdani fotós. Megfordítom általában ebben a pillanatban a képet, hátha van valamiféle támpont. Legtöbbször ott olvasom rajta Gyertyás László nevét. Ilyenkor szinte még hangját is hallom, magam elé képzelem,ahogy vár rám – kezének természetes meghosszabbítása a fényképezőgép -, várja, hogy induljunk valami ismeretlen téma nyomába…
