Emlékszem, a mi iskolánkat szinte minden nyáron átalakították. Valami mindig megváltozott. Ezek az átalakítások rendesen nyáron történtek, azokon a hosszú forró nyarakon, hogy az átalakítást végző munkások ne zavarják az oktatást, és természetesen a tanárok, hallgatók se hátráltassák a munkafolyamatot, akár puszta jelenlétükkel. Amint elkezdődött a nyári vakáció, munkások jelentek meg, és azután érdeklődve nézhettük, mi történik ott fönt, a fejünk fölött. A fejünk fölött pedig szüntelen folyt a munka. Őszre aztán már láthattuk az eredményét…
Telt, múlt a nehéz idő. Egyszer kiderült, hogy az egyik MÁV alkalmazott, tehát vasutas, éppen negyven esztendeje áll szolgálatban. Ebből az alkalomból a városba utazott a MÁV vezérigazgatója, és rögtönzött ünnepség keretében tolmácsolta az ünnepeltnek a gócpont üdvözletét. A szolgálat emlékére pedig zsebórát nyújtott át, hátlapján ott állt a vasutas neve, és egy gravírozott mozdony. Szép és meghitt ünnepség volt ez, vezetőket és vezetetteket egyaránt jó érzéssel tölthette el. Újságcikk is készült az alkalomból, megemlítve, hogy a vasutas, név szerint Nagy Lajos, a négy évtized alatt soha nem hiányzott egyetlen napot sem, és olyanra sem emlékszik senki, hogy elkésett volna. Nem csoda hát, ha a főnökei úgy nyilatkoztak róla: Nagy Lajos soha nem kifogásolta a vezénylést, soha nem mondta azt, hogy nem megyek, vagy hogy nem tudok menni. Ilyen emberek kellenének, ők jelentik a vasút lelkiismeretét. És senki nem sejtette, hogy az a zsebóra hamarosan már más időket mutat…
Bizony próbára tett a hőség embert, állatot egyaránt.Ám a derű ott munkált az arcokon: süt a nap, van mit enni, akad cigaretta is, a gyerekek nőnek, és fénykép készül, FORTE-filmre, az utókornak…
Belenézni az alig fodrozódó vízbe, és látni akkori arcunk! Ahogy mosolytól tejfogunk látszik, mögöttünk pedig jönnek-mennek a hatvanas évek. Nincs már Aranycsapat, de van rock and roll, csak ügyesen kell csavarni a táskarádió keresőjét. Nézzük a vízben csikófrizuránkat, és szent fogadalmat teszünk: ha megnövünk, nekünk is akkora hajunk lesz, mint azoknak a nagy fiúknak, akik a grundon mindig elveszik tőlünk a labdát…
Uszodába érdemes volt járni. Az uszodának különös volt a hangulata. Először is adott volt egy törzsközönség. Aztán voltunk mi, akiknek semmiféle belső késztetése nem volt a napi látogatáshoz, inkább csak nyáron, a strandi rész nyitása után jelentünk meg. Ott ülni-feküdni a betonra letett törölközőn, kék-fehér fecskenadrágban, és irigykedve nézni a nagyobb fiúkra, akiknek már igazi fürdőnadrág is jutott. Örökre emlékezetes élmény marad, a sok-sok hiány ellenére…
Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. 95 éve született Nagy László, költő.
Nem tudom már miért, de Nagy László hozzám került. Annyit tudtam róla, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl. Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön. Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.
Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam: Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció: „Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.” Már Katalin sincs köztünk. Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…
A korabeli Pláza szerepét töltötte be ez a sor. Szolgáltatás szolgáltatás hátán.
A Budai Nagy Antal utca hajdani butikjai igen fontos szerepet töltöttek be a kor gazdaságában. Itt tömörült ugyanis a magánszektor képviselőinek egy része. A nők körében népszerű Geberta fodrász üzlete itt működött, mellette Lovró Sándor bőrdíszműves – időnként körkörös mozgással fix-pont után kutatva – kínálta szebbnél szebb alkotásait a járókelőnek. És néhány lépéssel arrébb Tóth cukrász isteni vanília fagyiját kaphattuk nyáridőben. Volt idő, hogy egyenesen a rendes havi vásárt tartották ebben az utcában. A vevőkör pedig ilyenkor és máskor is mindig rendkívül színes és vegyes volt, hiszen a pályaudvarok közelsége szinte csábította az embereket: a vonat vagy busz
Már érkezése is maga volt a felüdülés a forróságban.
Ahogy a bácsi levágott egy darab jeget, és néhány darab nekünk is hullt. Markunkba foghattuk, egymás ingébe csempészhettük. Ezen nagyon jót tudtunk mulatni mindannyiszor. Nevetve vártuk, hogy jöjjön el végre a fridzsiderek ideje…
Mert nincs más fontos dolgunk semmi, egyszerűen csak az a feladatunk, hogy kedvünkre múlassuk az időt. Nem árnyalják jókedvünket gondok, UV-sugarak. Nem is tudunk létezésükről. A Nap süt. Sehol egy felhő . Ifjúság, ó ifjúság! …
Az új lakótömbök gyerekeinek nehezebben telt a nyár.
Voltak ugyan játszóterek, de a legnagyobb kánikulában igazából nem volt jó sehol. A lakásban forróság, odakint forróság. Maradt hát a lépcső. A lépcsőn nemcsak járni lehetett ugyanis, hanem kiváló ülőalkalmatosságként is szolgált. És akkor már elég volt egy pakli magyar kártya, néhány környékbéli barát, és indult is a parti. Zsírozás, snapszer,durák. Mindegy volt, csak szűnjön valahogy az a nagy meleg …
Mert minden vendéglőnek vannak fölfelé ívelő, nagy korszakai, ám a törzsvendégek, akik évtizedekig kitartanak egy-egy hely mellett, jól érzékelik a hullámvölgyeket is. Pályám elején néha-néha ide jártunk ebédelni. Egy sólet-egy korsó sör. Legtöbbször ez volt a rendelésünk. Akkor már ismertem Magyar Józsi bátyám ide vonatkozó történetét. A Városi Tanács lendületes munkatársaként a szűnni nem akaró hatvanas évek délelőttjein már tíz órától egyre gyakrabban nézett ki az ablakon. Várta, hogy az Erzsébet ajtajában megjelenjen a pincér, s abroszt rázva jelezzen. Mert jel volt ez a hivatali embereknek: kisült a pogácsa. S csakhamar érkeztek is a derék férfiak,hogy megkóstolják az aznapi sütést, és a friss csapolásról sem feledkeztek el. Minden bizonnyal egyik fénykorát abban az időben élte ez a vendéglő…
