Pap Jánostól búcsúzunk

Saját felvétel

Az utolsó népművelők egyike is eltávozott közülünk. Pap János ugyanis abból a nemzedékből jött, amelyiknek között még voltak olyanok, akik életüket tették föl azért, hogy terjesszék, ápolják a kultúrát. Sok éven át igazgatója volt a kaposvári Latinka Művelődési Központnak. A rendszerváltás után is makacsul hitte, hogy szükség van az ott folyó munkára, az előadásokra, a szakkörökre, tanfolyamokra. Persze rosszul gondolta: akkor már csak az épületre volt szükség. Az elmúlt évtizedekben gyakorta találkoztunk a Bányai Panoráma Egyesület rendezvényein, ahol mindketten tagok vagyunk. Valamennyi rendezvény fénypontja volt, ha billentyűs hangszerével játszani kezdte a régi-régi slágereket. Ilyenkor jobb kedvünk lett valamennyiünknek. De a legjobb kedve mindig neki volt.

Egy örök reménykedő ment el közülünk. Nyolcvanhárom évesen. Azzal az óhajjal engedjük el barátunkat, hogy legyen könnyű néki a föld!

Társulat

Nyár végén mindig meg kellett állnunk azon a sokat látott Május 1. utcán.

Abban az időben mindig izgatottan vártuk, hogy kezdődjék végre a színházi évad. Álltunk a művészek tablója előtt, és örömmel konstatáltuk: kedvenceink szerződést hosszabbítottak, esetleg érkeztek újabb tehetségek is. Álltunk a tabló előtt, és arra gondoltunk: mennyi, de mennyi szép esténk lesz…
Nyár végén mindig meg kellett állnunk azon a sokat látott Május 1. utcán. Társulat-morzsa…

Abban az időben mindig izgatottan vártuk, hogy kezdődjék végre a színházi évad. Álltunk a művészek tablója előtt, és örömmel konstatáltuk: kedvenceink szerződést hosszabbítottak, esetleg érkeztek újabb tehetségek is. Álltunk a tabló előtt, és arra gondoltunk: mennyi, de mennyi szép esténk lesz…

Nagy cseri árvizek

Hóolvadáskor vagy nagy esők idején gyakran csak donneri kerülõvel térhettek haza az itt lakók,, hogy hírül vigyék: a Csert ismét viszi a víz.– A mi házunk előtt volt a kikötő – meséli a Cseri út vége felé lakó Fekete Károly bácsi. Emlékeiben mélyre kell hogy ásson, hiszen nyolcvanévnyi történetet halmozott már föl. Ebből hatvanat a Cserben töltött. A későbbi városrészt ismerő embernek nehéz elhinnie, hogy a szelíd Kapos miként vehette föl Petőfi Sándor kedves folyójának szokásait, s öntötte el még ezeket a jó pár száz méterre levő házakat is. Bizonyságul régi-régi fényképeket mutat Fekete Károly. Nagy sózó teknőkből néznek ránk rövidre nyírt hajú kisfiúk, valahonnan a harmincas évek derekáról, s láthatóan még élvezik is, hogy lapátolhatják a vizet.

A szöveg 1984-ből való. A fotó a harmincas évekből. Így megy ez…

Szakember

Azokban a kánikulákban valahogy lehetett élni.

Amint megjelent a görögdinnye, a város forgalmas pontjain az árusok is kínálni kezdték portékáikat. Istenem, azok a tízkilósnál is nagyobb dinnyék, a mézédes ízükkel, és sok fekete magjukkal! Gyerekként persze hogy a legelső elénk kerülő árus dinnyéjét szerettem volna, ha megveszik nekem szüleim. Apám – aki ilyen ügyekben nagyon racionálisan tudott gondolkodni és dönteni – csak annyit mondott. Jegyezd meg, hogy dinnyét csak szakembertől szabad venni. És másnap hozta is a piacról a hatalmas görögdinnyét, ami alig fért a vödörbe. Leengedtük a kútba, hadd hűljön. S valóban mézédes, a szájban szinte elolvadó dinnye volt. Nemhiába csalogatta vevőit Juhász bácsi, a piac egyik legnagyobb kofája azzal a szlogennel, hogy dinnyét kizárólag szakembertől szabad csak venni. Mindig eszembe jut ez a mondat azóta is, ha vásárlok. Mert nem úgy van az, hogy dinnyét bárkitől csak úgy lehet venni. A mi városunkban – hála Juhász úrnak – ez bizalmi kérdés…