Utólag már nehéz lenne kideríteni úgy esett-e valójában, ahogyan azt Somlyó György érezte. Mert úgy érezte, hogy szülőmegyéje, a mi Somogyunk elhanyagolja őt. Abban mindenesetre igaza lehetett, hogy ritkábban került elő a neve, amikor a jellegzetesen somogyi írókat, költőket említették. De hát ennek az is oka lehetett, hogy ő európai méretekben lett ismert és jelentős költő.
Amikor megkaptam a Somogy című irodalmi lap főszerkesztői megbízását (Istenem, ennek is húsz esztendeje), az elsők között kerestem föl, és kértem: legyen a lap szerkesztőbizottságának tagja. Örömmel vállalta a felkérést.
Innentől gyakoribbak voltak a találkozások, önálló esteken lépett föl, kiállításokat nyitott meg. Nehezen és körülményesen tudott már utazni, de Somogyba mindig szívesen jött.
Száz esztendeje született Balatonbogláron. Emlékét meg kell őriznünk!
A Latinka Sándor Művelődési Központ vendégkönyvéből
Napok óta azon tűnődöm, mit csinálhattam én éppen akkor. 1978 május 15-én este. Vannak fogódzóim, vizsgaidőszak kezdődött akkor, igaz, arra nem emlékszem azt mennyire vettem komolyan. Nézem, volt-e edzés aznap. Péntek. Természetesen volt, és kizárt dolog, hogy egy pénteki edzést elhalasszunk. Aztán megkeresem, hogy ki ellen játszottunk vasárnap. Bizony vendégszerepeltünk, és a feljegyzések szerint csapatunk, a Kaposvári Hunyadi Vasutas 4:2 arányban legyőzte a a nagyon jó erőket fölvonultató Somogyjádot, mégpedig annak saját pályáján. De mennyire emlékezetes mérkőzés ez nekem, Istenem! Az utolsó percekben ugyanis előre merészkedtem a hátvédsorból egy szögletnél, abban a reményben, hogy valami jó beívelés után majd a magasságomból adódó előnyt kihasználhatom.
Hát, nem.
A labda ugyan felém jött – mintha ma történne – már ugrom is föl, ahogy azt kell, de hirtelen valaki oldalról meglök, és én a földre huppanok. Egy borda oda lett, dehát az ilyesmi nem számít ekkor még. Nem is a fájdalom miatt maradt emlékezetes a mérkőzés, hanem azért, mert Nagy Laci bácsi az öltözőben erősen megszidott, amikor panaszkodtam az esés miatt. Hogy minek megyek én előre, két perccel a vége előtt, kétgólos vezetésnél? Gólt akartam szerezni? Dehát minek? Miért nem arra gondoltam, hogy a jövő vasárnap a Gazdász ellen játszunk. És igaza volt Nagy Laci bácsinak ebben az esetben is, meg a többi esetben is.
Szóval ezért nem tudtam ott lenni azon a péntek esti előadáson, sajnos. Jaj, bocsásson meg, drága művésznő! Annyira jó lett volna pedig…
Azt, hogy mikor, hol és mit lehetett éppen, kapni , valahogy mindenki naprakészen tudta.
Jött például a hír: tojásszenet kaptak a Tüzépnél. Esetleg brikettet. Nosza, indulás azonnal! Persze az ilyesmi nem maradt titokban. Tehát nagy-nagy sorok képződtek a bejárat előtt. A sorban az volt a jó, hogy lehetett beszélgetni. Megtudni, másutt mi a helyzet. Szerencsés esetben még olyan információkat is be lehetett gyűjteni, hol lehet a közelgő ünnepekre banánhoz jutni. A sorban álló ember sajátja a nyugalom. Türelmetlen sorban állók nagyon tönkre tudják tenni a rendszert, felborítják a rendet, káosz keletkezik a meggondolatlan hebrencskedéseikből. Abban az időben mindenki állt valamilyen sorban. Volt, aki Trabantért –igaz virtuálisan – ám mégis csak leste a sorszámot, volt, aki szénért. A sorban állás termelte ki az emberben a türelmet. Biztosak lehettünk azonban abban: előbb vagy utóbb úgyis ránk kerül a sor. Legföljebb már elfogy az áru, amit szerettünk volna vásárolni…
Annak idején a havonta jelentkező Rádiókabaré műsorának fénypontja volt a Gugyerák. Ebben a műsorszámban Bárdy György egy esetlen, hovatovább műveletlen és tán buta figurát alakított, a mi nagy örömünkre. A figura neve volt Gugyerák Lalyos, esetenként Lallyos, hosszan ejtve, és mindenképp elipszilonnal. Annyira a védjegyévé vált a kiváló művésznek ez az amúgy felejthetetlen alakítása, hogy egy idő után abba is hagyta ezt a szerepét, mert a közönség – de hát tudjuk jól, milyen a közönség – ezzel azonosította őt is. Bármikor megjelent a színpadon, bármilyen drámai szerepben, a közönség nevetni kezdett, összesúgtak a nézőtéren, egymásra mosolyogtak: itt van Gugyerák.
Minden bizonnyal kaposvári fellépésén abban az időben a közönség nem így reagált. Higgyük: ennek is szól a Latinka Sándor Művelődési Otthon emlékkönyvébe a fellépése után beírt pár sor. Ebben elismerően nyilatkozik a közönségről, és megköszöni az estét.
A Tanítóképző Főiskola közművelődési titkári posztjára a tanév elején kerültem.
1980 október elején már lehetett látni: talán komolyabb feladatokkal is meg lehet engem bízni. Olyanokkal,mint például a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 64. évfordulójára rendezett ünnepség megszervezése. A vezetés elképzelését azonnal magamévá tudtam tenni: szerepeljen a szépnek ígérkező estén a Főiskola valamennyi amatőr együttese. Így amolyan művészeti seregszemle is lehetett az ünnepség. Az együttesek vezetői természetesen tudták már, hogy fel kell lépniük,ezért kész műsortervvel vártak. Ám működött a Főiskolán a Cantus Kamarakórus,amelynek vezetője Heisz Károly, a kiváló karnagy és zeneszerző volt. A kórus általában madrigálokat, egyházi énekeket adott elő, jegyezzük meg: országos sikerrel, több külföldi jelentős fellépést maga mögött tudva. Heisz Károly egykedvűen nézett maga elé, mikor értesült róla: közeleg november hetedike. Azt is ugyanilyen „lelkesedéssel” vette tudomásul, hogy ott az általa vezetett kórusnak bizony fel kell lépnie. Kis időt kért azonban a pontos műsorszámok megnevezéséig. Másnap abban a reményben kerestem, hogy immár a hiányzó láncszem is meglesz, és leadhatom a teljes műsort. A tanszékre érve volt olyan érzésem, hogy Heisz Karcsit úgy találom, ahogy előző nap ott hagytam. Ugyanúgy nézett a távolba, majd segítő szándékkal rám. Megvan ám a műsor – közölte lakonikusan. Egy Buxtehude kórusművet énekelünk, és Kodály Te deum-ját. De hát ez november hetediki ünnepség lesz – mondtam ijedten. – Sajnálom – mondta Karcsi. Buxtehude nem hallott Leninről, ezért nem írhatott róla művet. Kodály hallott róla, ő meg azért nem írt. Mit tegyünk?
Szőcs Géza költészetét talán 1978-tól tartom számon. emlékszem, a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetét talán egy kolozsvári nyomdász segítségével szerezte meg Dománszky Zoltán csoporttársam gyakori erdélyi útjainak egyikén, és ajándékozott meg vele. Ha bárki felütné ezt a kötetecskét, és felolvasna két sort, azt hiszem még mindig tudnám folytatni. 1989-ben találkozhattunk személyesen először. Aztán ezt követően valamelyest gyakrabban. Mindig terveztünk.
Előfordult, hogy éppen államtitkárként egyik éjjel hívott, hogy milyen emlékeim maradtak Cseh Tamásról, mert szeretne létrehozni egy Cseh Tamás Archivumot, oda kellenének anyagok. Aztán az elmúlt tíz évben mindig arról beszélt, hogy mennyire jó kiindulópont lenne a Kaposváron született Vaszary János ahhoz, hogy az egész Vaszary családról készítsünk egy több részes sorozatot.
Most – váratlan és szomorú halálának kapcsán – megkerestem egy korábbi filmtervet. (Sajnos nem kaptunk támogatást rá, és csak most érzem, mennyire kár) Ez volt a terv:
Indián szavak a rádióban
Tervezett dokumentumfilmünk az 1985-ös budapesti kulturális fórum idejére nyúlik vissza. A házigazda Kádár-rezsim feltett szándéka volt, hogy a nagy publicitást kapó rendezvény egyfajta közös nyilatkozattal érjen véget, amelyben a világ minden részéről érkező kulturális delegációk kifejtik azon szándékukat, hogy hitet tesznek a haladás és a kultúra szabad áramlása mellett.
Éppen ebben az időben házi őrizetben tartottak Kolozsváron egy magyar költőt, Szőcs Gézát. A Ceausescu-diktatúra ekkor már Európában is ismert ellenzéki alakja érdekében a fórumon felszólalt az amerikai küldöttség egyik tagja. Willlam Least Heat Moon, az indián származású író. Érdekes és tanulságos pillanata volt ez a fórumnak. A kisebbségben élő, leigázott indián őslakosság képviselője szót emel egy erdélyi magyar költő érdekében! Nem csodálkozhatunk, ha ez az esemény később Szőcs Géza groteszktől sem mentes, avantgarde beütésekkel színezett politikai költészetében témául szolgált. Az Indián szavak a rádióban című verset később több mint tíz nyelvre lefordították.
Az eset további érdekessége, hogy az elmúlt csaknem harminc esztendőben az amerikai és a magyar költő között semmilyen kapcsolat nem alakult ki. Mostanában Szőcs Géza több író-olvasó találkozón megemlítette, hogy élete nagy adósságának tartja ezt a gesztust.
Dokumentumfilmünkben ezt a találkozást szeretnénk megörökíteni. Willlam Least Heat Moon ma hetvenhárom esztendős, jó egészségnek örvend, és szívesen látja a magyar költőt stábunkkal együtt New Yorkban. Tervünk az, hogy meglátogatjuk, megörökítjük a találkozásukat. Reményeink szerint érdekes beszélgetések tanúi lehetünk a két író között. Kíváncsiak vagyunk hogy emlékeznek vissza az 1985-ös esztendőre. Az sem közömbös számunkra, hogy miképpen alakult a két alkotó pályája, és reményeink szerint úgy lesz teljes a tervezett alkotásunk, hogy meghívjuk Willlam Least Heat Moon-t magyarországi látogatásra. Lehetőséget keresünk arra, hogy egy kiadó lefordítsa addigra valamelyik Amerikában népszerű művét magyarra. Ebből az alkalomból ellátogatnánk Szőcs Gézával és az amerikai íróval közösen Kolozsvárra is, ahol az ottani értelmiség találkozhatna velük.
Elképzelésünket a két alkotóval egyeztettük, támogatásukat, segítségüket élvezzük.
A film rendezőjének dr.Varga István irodalomtörténészt, a Kaposvári Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék egyetemi adjunktusát kértük föl.
Így megy ez. Visszük magunkkal álmainkat is. Ez a párbaj elveszett. Nyugodjon békében!
Nagyon szépet írt Tolnay Klári a Latinka Sándor Művelődési Ház vendégkönyvébe 1978 februári vendégszereplése alkalmából. A pontos műsorprogramról szóló lap alá Kosztolányi Dezső Színésznő című versének zárósorait idézte:
„Szent kettősség titkos csodája, szeretőnk, anyánk. „
Majd hozzátette: Ám, hogy az lehessen, közönségre van szüksége. Olyan nagyszerű közönségre, mint az Önöké. Sok szeretettel: Tolnay Klári
A bejegyzést abból a vendégkönyvből választottam közlésre, amit a művelődési ház akkori igazgatója, Pap János vezetett nagy gonddal. Boldogsággal és megnyugvással tölt el, hogy a közelmúltban örökre eltávozott öreg barátom féltve őrzött kincse hozzám került, és sok-sok értékes bejegyzését a jövőben nyilvánosságra hozhatom…
október tizennyolcadikán Gruber János álmot látott. Azt álmodta, hogy kedves Ivánfa-hegyi tusculánumában két ló húzta a prést, akik aztán egyszerre emberré változtak. Az egyik Németh Náci, a másik Rippl Jóska volt. Ketten az egykori víg legények közül. Jó barátok mindketten. Abból az edényféléből kínálták borral, amit valamikor a szentjakabi romoknál talált, és amit a barátok megkövesedett csutorájának hitt. Másnap reggel sietve ment ki a szőlőbe. Szüret ideje volt, sokan jártak arrafelé. Útközben még viccelődött is furcsa álmán, hogy vajon megvan-e még a bora, mivel az álmában látott barátai életükben mindketten jó ivók voltak. A szomszédok ebédre várták, de nem ment… Ott találták egy hordó mellett ülve. Arcát tenyerére támasztotta, mintha szunyókálna. Előtte egy fél pohár bor, meg a kő csutora. Mellette még halványan pislákolt a gyertya csonkja. Délután gyújtottam egy gyertyát Gruber kolléga sírján, és arra gondoltam: lesz ma este egy pillanat, amikor sokan gondolunk rá, innen a huszonegyedik századból. Mi, szelíd kaposi morzsázók. És felemelő érzés volt ott guggolva vigyázni arra a picinyke lángra, nehogy eloltsa az a sunyi novemberi szél…
