Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Az ősz legvégén már a legfontosabb az volt, hogy felkészüljünk a télre.
A köztisztasági hivatal ezt mindig megtette. Sajtótájékoztatóból értesültünk, hány gépkocsi, sószóró,traktor és egyéb jármű várja a havazást. No és a megfelelő létszámú munkás is mindig készen állt. Aztán leesett az első hó, és akkor már bonyolultabb lett minden. Igaz: mindig eljutottunk, ahova akartunk. Legföljebb kicsit lassabban, akár gyalog is. Meg akkor sem történt semmi, ha otthon maradtunk a jó meleg szobában…
Állunk az ünnepi fa alatt, és szívünkig ér a szeretet.
Nagy tűnődések ideje ez. Nézünk a távolba, nézünk kutatva, ám mindhiába, mert a fenyődísz gömbölyű üvegében látjuk meg hajdani önmagunk. Körülöttünk minden-minden hajdani. Látjuk, ahogy megyünk végig a Május 1 utcán, kezünk új Lee Cooper farmerünk zsebében, és jönnek szembe a régi fiúk. Képzeletünkben ránk köszönnek, aztán eltűnnek a temető irányában. Rájuk is gondolunk most. Meg a Pesti Csemege illatára, a hülye bekiabálásainkra a Rákóczi pályán, mert azt hittük Törőcsik Andrást ki tudjuk hozni a sodrából, eszünkbe jut Radics Béla gitárjátéka egy bulin, társainkkal közös tornagyakorlatunk a Dózsa pályán. Ezek állnak össze most ünneppé, és azt mondjuk: a múltunk mi vagyunk. És szép, nagyon szép lesz tőle a karácsonyunk. Jó látni és érezni, hogy mennyire gazdagok vagyunk,akár szegényen is. Boldogságot, nyugalmat mindenkinek..!
Rosta Zsuzsanna felvétele
Ez a fotó éppen egy esztendeje készült a megyei könyvtárban. Az esten, mint évek óta annyiszor, – ha ilyen események adódtak – Soóky Miklós fotózott. Rendületlenül, ahogy mindig.
Az akkor megjelent könyvemből olvastam föl a közönségnek, aztán a végén kértem, hogy legyen egy közös fotónk.
Lett.
Állunk a fotón, és belebámulunk (kissé optimistán) a jövőbe.
A baj két nappal később kezdődött, mikor Jutka asszony, Miklós felesége hívott. Elmondta mi történt, és valami olyasféle jött át a hangján, hogy bizony nincs remény.
Ebben az elmúlt nehéz esztendőben nagyon sokszor belém hasított, hogy Úristen, már hónapok óta nem csörgetek rá Miklósra, mert nagyon kéne beszélgetnünk. Aztán persze a következő gondolatom már a valóság.
Neki köszönhetjük azokat a fotókat, amik oldalainkon megjelennek, neki köszönhetjük, hogy immár örökre megmaradhatnak azok az épületek, utcarészletek, szobrok az emlékezetünkben, amik időközben teljesen eltűntek abból a városból, amelyben felnőttünk és megöregedtünk.
Nagy szolgálatot tett ezáltal több nemzedéknek, igazán hálásak lehetünk neki.
Ma lenne hetvenöt éves.
Ebben a kergült világban csak elképzelni tudom, ahogy ott ül, valahol messze, angyalok próbálják koccintásra bírni, mert ivásra rávenni nem lehetett.
Emeljünk hát poharat helyette, mi, földi hozzátartozói, barátai, abban a hitben, hogy bármerre jár is, szomorú mosollyal látja ezt a mostani küzdelmünket…
Két benzinkút is üzemelt városunkban. A Füredi úton volt az egyik, a másik a Vásártéren. Megfelelően kielégítették az igényeket.
A benzinkúton minden, de minden a célszerűséget szolgálta. Az ÁFOR üzemeltette egység dolgozói már akkor is segítségére voltak az autósoknak. Kellett is ez a két különböző csövön folyó keverék esetében, hiszen akkor be kellett állítania helyes arányt. Irigyelt foglalkozás volt az övék, mert bő borravalóval járt. Így aztán hamarosan számon tartott, ismert alakjai lettek a városnak a benzinkutasok. Az autósok névről ismerték Miklóst, Imrét és a többieket, mert hozzá tartoztak ők a városképhez.
És a benzinkútra nemcsak az autósok jártak, hanem az olajjal fűtők is. Gyakran kis kocsival húzták a kúthoz a marmonkannákat, s töltötték meg háztartási tüzelőolajjal, egyötvenes literenkénti áron. Persze ez év elején változhatott.
Kutakodom az emlékezetemben, hogy ért-e valamiféle atrocitás benzinkutat abban az időben, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Az emberek megtankolták a Zsigulit, Trabantot vagy Skodát, esetleg Moszkvicsot, ott helyben készpénzzel fizettek, aztán mentek a dolgukra. Ennyire egyszerű volt minden…
Egyszer újfajta játékról kezdtek mesélni a fiúk.
Néhányan el is maradoztak a délután kezdődő és sötétedésig tartó nagy meccsekről. Mondták, hogy az Ady Endre utca elején játékterem nyílt. És hogy szenzációs! Szabad játékot lehet nyerni a legügyesebbeknek, az ügyetlenebbeknek természetesen fizetni kell. No, egyszer elmentünk és kipróbáltuk. Hogy sikerült-e szabad játékra szert tennünk, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy siettünk haza, mert tudtuk: gyülekeznek már a cseri fiúk a lőtéren, és nem szerettünk volna csalódást okozni nekik. Épp akkor nekünk volt labdánk. Igazi bőr focink…
A legszebb ünnepi polcok valószínű itt voltak.
Jó, nem lehetett mindent kapni. Ám amit lehetett,azt meg tudtuk venni a Pesti Csemegében, a Május 1 utcában! Ünnepre természetesen még díszesebb polcokkal vártak bennünket. Nézem a fotót. Emlékszik valaki arra a pillanatra,amikor először harapott bele egy Abonett kenyérbe? Feledhetetlen volt. Érezhettük: új világ kezdődik. Új világ, amelyikben már a tudományos táplálkozás lesz a főszerep. Italban ilyen meghatározó élményként csak az első Coca-Cola korty jöhet számításba. Csukott szemmel lenyeltük ugyan, ám nem tudtunk másra gondolni, mint arra: mi jöhet még…?
Mindig tudnunk kellett a legjobb megoldásokat.
Tudtuk, hogy nehéz időkben a számunkra fontos árut éppen hol lehetett kapni. Tudtuk, hogy mi mennyibe kerül. És mindig volt egy „jó emberünk” ott a pult mögött, aki becsomagolva adta – csak úgy mellékesen – a banánt, miként ha zsömle lenne, aztán huncutul kacsintott. Szűnni nem akaró szesztilalmak idején pedig intett: menjünk csak hátra a raktárba, éppenséggel van ott sör, ha szomjasak lennénk. Volt összjáték, annyi szent…
A munkának menni kellett.
Eshetett hó, fújhatott szél, a munka meg nem állhatott. A szakik mindenre tudtak megoldást, ha meg nem tudták, kitalálták a helyes megoldást, megbuherálták az elromlott szerkezetet. Így tudott csak működni minden…
Gyertyás László felvétele
Hozzatok egy kenyeret a Lukicstól! Így engedett el anyám a városba.
És hazafelé átmentünk a gyalogos felüljárón, hogy beálljunk a Lukics pék bódéja előtt lévő, fogyni soha nem akaró sorba. Álltunk türelmesen és eredményesen, mert kaptuk a forró kenyeret. Jó volt ott ülni vele aztán a 4-es busz utolsó sorában,ülni a kenyér illatban, és törni egy darabot. Azt az ízt nevezem én most, jobb híján,ifjúságnak…
A hatvanas évek kisvárosi fészbukja a Tanácsház utcában működött.
Kimmel József képkeretező kis üzletének kirakata előtt mindig meg kellett állni. A szebbnél szebb képkeretek között szüntelen ott láthattunk egy nagyobb képet,amit maga a mester, Kimmel úr rajzolt. Karikatúrák voltak ezek. A város köztiszteletben álló embereit örökítette meg a maga humoros stílusában. Mindenki sorra került, aki számított a városban. A Kimmel-kirakatban szerepelni annyit jelentett, hogy fontosak vagyunk, számítanak ránk, bíznak bennünk, s mi is számítunk. Emlékszem,álltam a kirakat előtt, bámultam a többi ember között (mert mindig sokan álltak ott!) a Szentes szűcsről készült remek karikatúrát- És arra gondoltam, ha nagy leszek,valahogy majd én is híresebb lakója leszek ennek a városnak, és akkor talán lerajzol engem is Kimmel Józsi bácsi. És annyira rossz most rajzolatlan, De bele kell nyugodni…