Soóky Miklós hetvenötödikjére…

Rosta Zsuzsanna felvétele

Ez a fotó éppen egy esztendeje készült a megyei könyvtárban. Az esten, mint évek óta annyiszor, – ha ilyen események adódtak – Soóky Miklós fotózott.  Rendületlenül, ahogy mindig.

Az akkor megjelent könyvemből olvastam föl a közönségnek, aztán a végén kértem, hogy legyen egy közös fotónk.  

Lett.

Állunk a fotón, és belebámulunk (kissé optimistán) a jövőbe.

A baj két nappal később kezdődött, mikor Jutka asszony, Miklós felesége hívott. Elmondta mi történt, és valami olyasféle jött át a hangján, hogy bizony nincs remény.

Ebben az elmúlt nehéz esztendőben nagyon sokszor belém hasított, hogy Úristen, már hónapok óta nem csörgetek rá Miklósra, mert nagyon kéne beszélgetnünk. Aztán persze a következő gondolatom már a valóság.

Neki köszönhetjük azokat  a  fotókat, amik oldalainkon megjelennek,  neki köszönhetjük, hogy immár örökre megmaradhatnak azok az épületek, utcarészletek, szobrok az emlékezetünkben, amik időközben teljesen eltűntek abból a városból, amelyben felnőttünk és megöregedtünk.

Nagy szolgálatot tett ezáltal több  nemzedéknek, igazán hálásak lehetünk neki.

Ma lenne hetvenöt éves.

Ebben  a kergült világban csak elképzelni tudom, ahogy ott ül, valahol messze, angyalok próbálják koccintásra bírni, mert ivásra rávenni nem lehetett.

Emeljünk hát poharat helyette, mi, földi hozzátartozói, barátai, abban a hitben, hogy bármerre jár is, szomorú mosollyal látja ezt a mostani küzdelmünket…

%d