A Tanítóképző Főiskola közművelődési titkári posztjára a tanév elején kerültem.
1980 október elején már lehetett látni: talán komolyabb feladatokkal is meg lehet engem bízni. Olyanokkal,mint például a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 64. évfordulójára rendezett ünnepség megszervezése. A vezetés elképzelését azonnal magamévá tudtam tenni: szerepeljen a szépnek ígérkező estén a Főiskola valamennyi amatőr együttese. Így amolyan művészeti seregszemle is lehetett az ünnepség. Az együttesek vezetői természetesen tudták már, hogy fel kell lépniük,ezért kész műsortervvel vártak.
Ám működött a Főiskolán a Cantus Kamarakórus,amelynek vezetője Heisz Károly, a kiváló karnagy és zeneszerző volt. A kórus általában madrigálokat, egyházi énekeket adott elő, jegyezzük meg: országos sikerrel, több külföldi jelentős fellépést maga mögött tudva.
Heisz Károly egykedvűen nézett maga elé, mikor értesült róla: közeleg november hetedike. Azt is ugyanilyen „lelkesedéssel” vette tudomásul, hogy ott az általa vezetett kórusnak bizony fel kell lépnie. Kis időt kért azonban a pontos műsorszámok megnevezéséig.
Másnap abban a reményben kerestem, hogy immár a hiányzó láncszem is meglesz, és leadhatom a teljes műsort.
A tanszékre érve volt olyan érzésem, hogy Heisz Karcsit úgy találom, ahogy előző nap ott hagytam. Ugyanúgy nézett a távolba, majd segítő szándékkal rám. Megvan ám a műsor – közölte lakonikusan. Egy Buxtehude kórusművet énekelünk, és Kodály Te deum-ját.
De hát ez november hetediki ünnepség lesz – mondtam ijedten.
– Sajnálom – mondta Karcsi. Buxtehude nem hallott Leninről, ezért nem írhatott róla művet. Kodály hallott róla, ő meg azért nem írt. Mit tegyünk?
Csakugyan nem volt mit tenni…