Mentünk koszorúzni.
Úgy tanultuk, hogy ezen a napon szabadult föl a város. És hogy mi, valamennyien a szabadságunkat a hős szovjet katonáknak köszönhetjük. Ezért teljesen természetes volt,hogy hálásnak kell lennünk, mi magunk is felkötöttük a vörös nyakkendőt, és osztályonként,fegyelmezett sorokban indultunk a szabadságról elnevezett parkba. Ott további fegyelmezettséggel hallgattuk a szovjet és a magyar himnuszt, majd a szónok következett. A szónokok is a szabadságról beszéltek folyton. Hogy az mennyire fontos. Annak hiánya ugyanis megnyomorítja a lelkeket, elsorvasztja az egyént, beteggé teszi, nemcsak az egyes embert, de a nemzetet is. Ez ellen fellázadni pedig a legnagyobb hősiesség, amit ember tehet.
Ott álltam tízévesen, elgondolkodtam ezeken a mondatokon. Emlékszem, legbelül mennyire elszomorodtam, és sajnáltam, hogy nálunk semmiféle hibája nincs a rendszernek, a legnagyobb szabadság van, és csaknem sírva fakadtam, hogy nekem emiatt nincs miért fölemelnem a hangom, és a nép mellé állnom. Ezért én már soha, de soha nem lehetek hős. Rettenetes érzés volt…