A hatvanas évek nehéz vasárnapjainak fénypontja volt: besétálni a városba, és a Himzinél enni egy fagyit.
Öt utca találkozásában állt egy családi ház, s abban Hifzi-Semzi Akerné fagylaltozója. Többnyire mindenki csak Himziként emlegette az üzletet: megyünk a Himzihez – mondtuk, bár a török névadó ekkor már nem is élt, hiszen a cégtáblán ott olvashattuk: Aker néni, aki tovább vitte a cukrászdát, újraférjezettség után a kevésbé szép csengésű Szász Józsefné nevet vette föl. Ám az üzletben maradt minden a régiben. Csodálatos nevű és ízű fagylaltok, (jaj, az a citromos!) no és a nyalókák: kakasos és macis, sárgában és pirosban. De ezek közül tán a mézes ízű volt a legfinomabb. Ötven fillért kértek darabjáért. No és a medvecukor és a selyemcukor mellett ott volt minden akkori vágyaink netovábbja: az iskolai tábla törlőszivacsához olyannyira hasonlatos törökméz. A misztikus hangzású Hifzi-Semzi teljesen hitelessé tette a keleti csemegét, hiszen ki tudta volna jobban elkészíteni, mint egy valódi török ember. Vajon tudnak-e még olyan finom édességet készíteni,mint abban a régi-régi cukrászdában…?