Talán akkor voltunk először moziban.
Előrelátó anyánk, emlékszem, gondosan a sor szélére kérte a jegyeket. Ha valami baj lenne,akkor közel legyen az ajtó. Bízott pedig a két fiában, de voltak olyan tapasztalatai,hogy a négy és öt éves fiai nem biztos, hogy két órán át csendben ülnek majd,és nem találnak a vetítővászon bámulásánál érdekesebb elfoglaltságot.
Pedig az első időben simán ment minden. Ámulattal néztük a történéseket. És ami anyánk szempontjából fontos volt: csendben! Egészen addig, amíg meg nem jelent egy hatalmas kutya a vásznon. Önmagában is tekintélyes állat lehetett, de hát széles vásznon egyenesen lenyűgöző. És ekkor az én öcsém beleharsogta a Vörös Csillag Filmszínház csöndjébe a kézenfekvő kérdést: Anyuka, mi az? Lóka?
A közönség persze percekig nevetett, mindenki elvesztette a történet fonalát, jókedv és derű szállt a mozira. Ez a jókedv átragadt ránk is, innentől egészen természetes volt számunkra, hogy a nagy sikerre való tekintettel mindent hangosan kommentáljunk.
Nagy szerencséje a nézőknek,hogy közel volt az ajtó, amin kitessékelt bennünket anyánk, és így tovább ülhettek ott, várva a történet végét. Mi pedig még hosszan vitatkoztunk öcsémmel, hogy kutyát, avagy rókát láttunk-e átsétálni ott, a filmvásznon…