Talán 1967 lehetett, amikor hírét vettük a külvárosi iskolában, hogy megnyílt a kaposvári uszoda. Padtársammal elhatároztuk, hogy ezt a lehetőséget mi bizony kihasználjuk, és úszók leszünk. De csak egyikünknek sikerült.
Társammal, kit Hegedüs Lajosnak hívtak, egyszerre indultunk a cseri Gárdonyi iskolából, hogy beiratkozzunk abba a bizonyos úszótanfolyamba. Kecskés Bandi bácsi fogadott bennünket, már fel is vettük a fecske nadrágot, mikor kiderült, hogy itt bizony fizetni kell, méghozzá tíz forintot havonta. Lajosnál éppen volt ennyi pénz, nálam azonban nem. Felöltöztem hát, és elindultam hazafelé, hogy szüleimmel megértessem a helyzetet, és kérjek erre a rendkívüli lehetőségre egy tízest. A baj a cseri futballapályánál kezdődött. Éppen edzést tartott a Kaposvári Hunyadi Vasutas labdarúgó csapata. Oda kuporodtam hát a kapu mögé, és ezzel azonnal –minden fizetés nélkül – labdaszedővé avanzsáltam. Én futhattam a labda után, ha az kapu mögé szállt, s dobhattam vissza Törzsöknek, Tallián Lacinak, Sumáknak…Szebb feladatot nem tudtam volna elképzelni. Másnap ismét ott ültem a kapu mögött, ugrásra készen. Hetek után szólt Lajos barátom, hogy ő már egy egész medencét átúszik. Aztán már száz métert is tudott. Olyannyira belejött, hogy nem akadt legyőzőre hamarosan sem a városban, sem a Dunántúlon, de legtöbbször még az országban sem.
Majd megyek én is – mondtam neki mindig, aztán ugyancsak felnőtt fejjel sajátítottam el az alapmozgást, azt is csak úgy autodidakta módon, igaz egyszer „átszeltem” a Balatont. De Hegedüs Lajos barátom nagy bajnok lett. Mindig mondom neki azóta is: könnyű volt neki,de isten tudja hogy alakul a karrierje, ha akkor van nálam egy zöldhasú tízes…