A hatvanas évek közepén egy nyári napon átjött hozzánk a szomszédból Patkó Mariska néni. A mindig kedves nénike ezúttal teljesen feldúltnak látszott. Nagyanyámnak kezdte mesélni mi történt. Telepes-anódos rádiójukban az imént hallott valami egészen elképesztő dalt. Csak azt mondogatták benne, hogy táskarádió, táskarádió, táskarádió. Patkó Mariska néni elbeszélése alapján annyira szörnyű volt ez, hogy jogosan vonta le a következtetést másfél-két óra múlva, amikor már búcsúzni készült, hogy körülbelül most lett vége a világnak, ezzel az őrületes zenével, és valami egészen más, egészen új kezdődik.
Ma már tudom: ebben is is – mint annyi másban – igaza lett.
Csakugyan új világ kezdődött.
A hatvanas éveket ugyanis nem tudjuk elképzelni az Illés-együttes nélkül. Ha most keresem emlékeimben ezt az időt, leginkább Szörényi Levente hangja cseng a fülemben, amint a Little Richard énekel után beleüvölt a mikrofonba. No, az volt a hatvanas évek Magyarországában a jel. Jel a fiataloknak, hogy figyelni kell, résen kell lenni, nem szabad vegyülni, bele a nagy átlagba.
Ezekben az években a Szörényi – Bródy alkotópáros a legmagasabb minőséget jelentette. Él még itt egy-két generáció, amely tagjainak az öntudatra ébredését nagyban befolyásolták ők dalaikkal, magatartásukkal. A későbbi évtizedekre aztán minden bonyolultabb lett, de ez most nem tartozik ide.
Hanem az tartozik ide, hogy Szörényi Levente 75 esztendős lett. És éltesse az Isten nagyon és sokáig!