Horváth Gyula tanár úrtól nemzedékek tanulhattak ebben a városban idegen nyelvet. Angolt, spanyolt, portugált, oroszt: ki mit szeretett volna.
A hetvenes évek végén valamennyien nagyon irigyeltük. Hogyne irigyeltük volna, amikor Nyugatra menni is nagyon nagy kalandnak számított. Ő viszont egy ösztöndíjjal Mexikóba mehetett, egészen fél évre. Nagyon vártuk vissza,hogy meséljen, azokkal a fordulatokkal, amikkel mesélni csak ő tudott. Az első gondosan megcímzett levelünkre válaszolva megkért bennünket: ne írjuk a neve elé legközelebb,hogy doktor,mert azt Mexikóban nagyon komolyan veszik, azonnal gazdag embernek tekintik, ezzel egyidejűleg pedig fölemelik a lakbérét. A továbbiakban ehhez tartottuk magunkat.
Aztán amikor megérkezett, hamarosan élménybeszámolóra hívtuk. Emlékszem a dián bemutatott képek közül egy maja piramisra, aminek sok lépcsőjét csodálkozva néztük.
-Egy fél napomba került,mire fölértem – mesélte a tanár úr. Képzeljétek hogy elcsodálkoztam, amikor megláttam az egyik padon ott ülni volt osztálytársamat.
Ezen aztán mindannyian jót nevettünk. És mit szólt az osztálytársa – kérdeztük.
-Nem mentem oda hozzá. Soha nem kedveltem – mondta a tanár úr.
Az ilyen történeteket persze,hogy megjegyzi az ember…