Angyali fiúk nem csak ebben a városban éltek. Korábbi fotó.
A testük itt járt-kelt közöttünk, de egy másik énjük valahol messze lebegett. A bicegve járó Gyuri,aki hibás kezéből moziműsort osztogatott a szembe jövőknek, Lacika, az önfeledt mosolyú, és Vili, a fékezős, aztán János, a köztisztaság elhivatott embere. Velük, tőlük is csak szebb lett minden.
Vilit még ma is látom néha a városban. Arcával az idő játszott ráncososdit, mosolyát is eltüntette. Kezéből hiányzik a hajdan elmaradhatatlan Szokol rádió.
Senki nem tudott úgy fékezni egy képzeletbelit, a nagyon is valóságos utcán. Hányszor de hányszor beszéltük rá csúcsforgalomban, hogy a Ruhagyárból kijövő asszonyok előtt fékezzen egyet, ahogy átkelnek tömegesen a Mézes Mackó előtt a zebrán. S mi a teraszról néztük, ahogy azok megijednek. Mert Vili nemcsak életszerűen, hanem nagy dramatikus képességekkel utánozta az autók kerekeinek csikorgását.
Egyszer azonban hiába kapacitáltuk. Nem fékezett, ígérhettünk mi bármit. Pedig délutáni csúcsforgalom volt, éppen kiadós nyári zápor után szinte gőzölgött az aszfalt.
-Ne kéresd magad már Vili – mondta oda neki egyikünk. Mit játszod itt magad?
Vili hosszan maga elé nézett, ingatta a fejét, és csak annyit mondott:
– Nem kéretem. De nézd meg milyen az aszfalt. Ráfékezek, és a vízen megcsúsznak a kerekek. Kell az, hogy valakit elüssek? Ez nem játék – tette hozzá.
Aznap többet senki nem mondta neki, hogy fékezzen. Mindenki érezte: Vilinek igaza van…ez nem játék.