Kategória: Emberek

Mennyből…

Állunk az ünnepi fa alatt, és szívünkig ér a szeretet.

Nagy tűnődések ideje ez. Nézünk a távolba, nézünk kutatva, ám mindhiába, mert a fenyődísz gömbölyű üvegében látjuk meg hajdani önmagunk. Körülöttünk minden-minden hajdani. Látjuk, ahogy megyünk végig a Május 1 utcán, kezünk új Lee Cooper farmerünk zsebében, és jönnek szembe a régi fiúk. Képzeletünkben ránk köszönnek, aztán eltűnnek a temető irányában. Rájuk is gondolunk most. Meg a Pesti Csemege illatára, a hülye bekiabálásainkra a Rákóczi pályán, mert azt hittük Törőcsik Andrást ki tudjuk hozni a sodrából, eszünkbe jut Radics Béla gitárjátéka egy bulin, társainkkal közös tornagyakorlatunk a Dózsa pályán. Ezek állnak össze most ünneppé, és azt mondjuk: a múltunk mi vagyunk. És szép, nagyon szép lesz tőle a karácsonyunk. Jó látni és érezni, hogy mennyire gazdagok vagyunk,akár szegényen is. Boldogságot, nyugalmat mindenkinek..!

Soóky Miklós hetvenötödikjére…

Rosta Zsuzsanna felvétele

Ez a fotó éppen egy esztendeje készült a megyei könyvtárban. Az esten, mint évek óta annyiszor, – ha ilyen események adódtak – Soóky Miklós fotózott.  Rendületlenül, ahogy mindig.

Az akkor megjelent könyvemből olvastam föl a közönségnek, aztán a végén kértem, hogy legyen egy közös fotónk.  

Lett.

Állunk a fotón, és belebámulunk (kissé optimistán) a jövőbe.

A baj két nappal később kezdődött, mikor Jutka asszony, Miklós felesége hívott. Elmondta mi történt, és valami olyasféle jött át a hangján, hogy bizony nincs remény.

Ebben az elmúlt nehéz esztendőben nagyon sokszor belém hasított, hogy Úristen, már hónapok óta nem csörgetek rá Miklósra, mert nagyon kéne beszélgetnünk. Aztán persze a következő gondolatom már a valóság.

Neki köszönhetjük azokat  a  fotókat, amik oldalainkon megjelennek,  neki köszönhetjük, hogy immár örökre megmaradhatnak azok az épületek, utcarészletek, szobrok az emlékezetünkben, amik időközben teljesen eltűntek abból a városból, amelyben felnőttünk és megöregedtünk.

Nagy szolgálatot tett ezáltal több  nemzedéknek, igazán hálásak lehetünk neki.

Ma lenne hetvenöt éves.

Ebben  a kergült világban csak elképzelni tudom, ahogy ott ül, valahol messze, angyalok próbálják koccintásra bírni, mert ivásra rávenni nem lehetett.

Emeljünk hát poharat helyette, mi, földi hozzátartozói, barátai, abban a hitben, hogy bármerre jár is, szomorú mosollyal látja ezt a mostani küzdelmünket…

Csemege

Mindig tudnunk kellett a legjobb megoldásokat.

Tudtuk, hogy nehéz időkben a számunkra fontos árut éppen hol lehetett kapni. Tudtuk, hogy mi mennyibe kerül. És mindig volt egy „jó emberünk” ott a pult mögött, aki becsomagolva adta – csak úgy mellékesen – a banánt, miként ha zsömle lenne, aztán huncutul kacsintott. Szűnni nem akaró szesztilalmak idején pedig intett: menjünk csak hátra a raktárba, éppenséggel van ott sör, ha szomjasak lennénk. Volt összjáték, annyi szent…

Munka van

A munkának menni kellett.

Eshetett hó, fújhatott szél, a munka meg nem állhatott. A szakik mindenre tudtak megoldást, ha meg nem tudták, kitalálták a helyes megoldást, megbuherálták az elromlott szerkezetet. Így tudott csak működni minden…

Kenyerek illata

Gyertyás László felvétele

Hozzatok egy kenyeret a Lukicstól! Így engedett el anyám a városba.

És hazafelé átmentünk a gyalogos felüljárón, hogy beálljunk a Lukics pék bódéja előtt lévő, fogyni soha nem akaró sorba. Álltunk türelmesen és eredményesen, mert kaptuk a forró kenyeret. Jó volt ott ülni vele aztán a 4-es busz utolsó sorában,ülni a kenyér illatban, és törni egy darabot. Azt az ízt nevezem én most, jobb híján,ifjúságnak…

Bizalommal

A hatvanas évek kisvárosi fészbukja a Tanácsház utcában működött.
Kimmel József képkeretező kis üzletének kirakata előtt mindig meg kellett állni. A szebbnél szebb képkeretek között szüntelen ott láthattunk egy nagyobb képet,amit maga a mester, Kimmel úr rajzolt. Karikatúrák voltak ezek. A város köztiszteletben álló embereit örökítette meg a maga humoros stílusában. Mindenki sorra került, aki számított a városban. A Kimmel-kirakatban szerepelni annyit jelentett, hogy fontosak vagyunk, számítanak ránk, bíznak bennünk, s mi is számítunk. Emlékszem,álltam a kirakat előtt, bámultam a többi ember között (mert mindig sokan álltak ott!) a Szentes szűcsről készült remek karikatúrát- És arra gondoltam, ha nagy leszek,valahogy majd én is híresebb lakója leszek ennek a városnak, és akkor talán lerajzol engem is Kimmel Józsi bácsi. És annyira rossz most rajzolatlan, De bele kell nyugodni…

Árpi bácsi

Meghitt, rendszerváltozás utáni késő délután volt. Lehettünk körülbelül húszan, ismert helyi személyek és intézményvezetők, akik valamennyien Göncz Árpádra vártunk.

A köztársasági elnök egész napját a mi városunkban töltötte. Látogatásának utolsó programpontjaként a „találkozás helyi értelmiségiekkel” kitétel szerepelt. Abban az időben még nekünk is volt szerencsénk ide tartozhatni. Kicsinyke késéssel érkezett is Árpi bácsi, aki rögtön megölelte Takáts Gyula írótársát, majd a pulpitusra lépve elnézést kért a jelenlévőktől. Gyerekek – kezdte – én csak tanácsokat tudok adni nektek! Mindössze kétszázezer forint éves keret fölött rendelkezhetem. Azt pedig arra tartogatom, ha bejön valaki hozzám, és azt mondja: megunta ezt az életet, és föl akarja gyújtani magát, de nincs benzinre pénze, hát akkor elvárható, hogy a köztársasági elnök tudjon neki adni. Mosolyogtunk persze mindannyian. Jó kedvünk volt,arra tisztán emlékszem…

Szakember

Azokban a kánikulákban valahogy lehetett élni.

Amint megjelent a görögdinnye, a város forgalmas pontjain az árusok is kínálni kezdték portékáikat. Istenem, azok a tízkilósnál is nagyobb dinnyék, a mézédes ízükkel, és sok fekete magjukkal! Gyerekként persze hogy a legelső elénk kerülő árus dinnyéjét szerettem volna, ha megveszik nekem szüleim. Apám – aki ilyen ügyekben nagyon racionálisan tudott gondolkodni és dönteni – csak annyit mondott. Jegyezd meg, hogy dinnyét csak szakembertől szabad venni. És másnap hozta is a piacról a hatalmas görögdinnyét, ami alig fért a vödörbe. Leengedtük a kútba, hadd hűljön. S valóban mézédes, a szájban szinte elolvadó dinnye volt. Nemhiába csalogatta vevőit Juhász bácsi, a piac egyik legnagyobb kofája azzal a szlogennel, hogy dinnyét kizárólag szakembertől szabad csak venni. Mindig eszembe jut ez a mondat azóta is, ha vásárlok. Mert nem úgy van az, hogy dinnyét bárkitől csak úgy lehet venni. A mi városunkban – hála Juhász úrnak – ez bizalmi kérdés…

Zsebóra

Gyertyás László felvétele

Telt, múlt a nehéz idő. Egyszer kiderült, hogy az egyik MÁV alkalmazott, tehát vasutas, éppen negyven esztendeje áll szolgálatban. Ebből az alkalomból  a városba utazott  a MÁV vezérigazgatója, és rögtönzött ünnepség keretében tolmácsolta az ünnepeltnek a gócpont üdvözletét. A szolgálat emlékére pedig zsebórát nyújtott át, hátlapján  ott állt a vasutas neve, és egy gravírozott mozdony. Szép és meghitt ünnepség  volt ez, vezetőket és vezetetteket  egyaránt jó érzéssel tölthette el. Újságcikk is készült az alkalomból, megemlítve, hogy a vasutas, név szerint Nagy Lajos, a négy évtized alatt soha nem hiányzott egyetlen napot sem, és olyanra sem emlékszik senki, hogy elkésett volna. Nem csoda hát, ha a főnökei úgy nyilatkoztak róla:  Nagy Lajos soha nem kifogásolta a vezénylést, soha nem mondta azt, hogy nem megyek, vagy hogy nem tudok menni. Ilyen emberek kellenének, ők jelentik a vasút lelkiismeretét. És senki nem sejtette, hogy az a zsebóra hamarosan már más időket mutat…

Diákmunka


Egyszer csaknem fegyelmit kapott Nemes Géza bácsi. Szokásos nyári munkán lévő diák nem volt még elég érett a mintavételre, és olyannyira rosszul lett, hányt, hogy haza kellett mennie. Másnap édesanyja, aki Géza bácsi szerencsétlenségére éppen tanárnő volt, és ismerte jól a szocialista nevelés alapszabályait, bement a postára és a vezetőségnél panaszt tett. Nyári munkára adta a fiát, hogy tanuljon fegyelmet, szorgalmat, erkölcsöt, erre első nap részegen megy haza már kora délután.
Békeffy szaktárs, a posta igazgatója, csak ingatta a fejét, és fegyelmi eljárást kezdeményezett Géza bácsi ellen.
Nem tűnt haragosnak, de szigorú ember lévén szerette, ha rend van az általa vezetett munkahelyen.
-Mit írjak Nemes szaktárs az esetről? – kérdezte Géza bácsit, aki lassan, kimérten diktálni kezdte az előző nap történéseit:
-Együtt indultunk a kézbesítésre. Útközben többször figyelmeztettem a gyereket, hogy ne egye az útszéli fákról a meggyet, mert senki nem tudhatja, hogy mivel permetezték. Tanácsomat meg nem fogadta, ezért nem lehet csodálkozni, hogy elrontotta a gyomrát.
-Menjen a fenébe – mondta a mindenkor szigorú Békeffy szaktárs, azzal kivette az írógépből a lapot és összegyűrte.

Temetés. Újra.

Makai Károly felvétele

Ott voltunk.

Azon a napon furcsa jelenséget lehetett tapasztalni a téren. Egy pillanatra mintha láttuk volna a jövőt. A mi tulajdon jövőnket. És szép volt az a jövő, teli vidámsággal, egyre növekvő jóléttel (azt hiszem így hívtuk akkor) és szabadsággal. Jó sok szabadsággal. Most, hogy nézem a fotót, mintha teljesen tisztán emlékeznék mindenre…

Fiúk

Angyali fiúk nem csak ebben a városban éltek. Korábbi fotó.

A testük itt járt-kelt közöttünk, de egy másik énjük valahol messze lebegett. A bicegve járó Gyuri,aki hibás kezéből moziműsort osztogatott a szembe jövőknek, Lacika, az önfeledt mosolyú, és Vili, a fékezős, aztán János, a köztisztaság elhivatott embere. Velük, tőlük is csak szebb lett minden.
Vilit még ma is látom néha a városban. Arcával az idő játszott ráncososdit, mosolyát is eltüntette. Kezéből hiányzik a hajdan elmaradhatatlan Szokol rádió.
Senki nem tudott úgy fékezni egy képzeletbelit, a nagyon is valóságos utcán. Hányszor de hányszor beszéltük rá csúcsforgalomban, hogy a Ruhagyárból kijövő asszonyok előtt fékezzen egyet, ahogy átkelnek tömegesen a Mézes Mackó előtt a zebrán. S mi a teraszról néztük, ahogy azok megijednek. Mert Vili nemcsak életszerűen, hanem nagy dramatikus képességekkel utánozta az autók kerekeinek csikorgását.
Egyszer azonban hiába kapacitáltuk. Nem fékezett, ígérhettünk mi bármit. Pedig délutáni csúcsforgalom volt, éppen kiadós nyári zápor után szinte gőzölgött az aszfalt.
-Ne kéresd magad már Vili – mondta oda neki egyikünk. Mit játszod itt magad?
Vili hosszan maga elé nézett, ingatta a fejét, és csak annyit mondott:
– Nem kéretem. De nézd meg milyen az aszfalt. Ráfékezek, és a vízen megcsúsznak a kerekek. Kell az, hogy valakit elüssek? Ez nem játék – tette hozzá.
Aznap többet senki nem mondta neki, hogy fékezzen. Mindenki érezte: Vilinek igaza van…ez nem játék.

Csákabonyi Balázs hiánya

Most, hogy szomorúan olvasom: Csákabonyi Balázs nyolcvanhárom éves korában örökre itt hagyta ezt a világot, arra a hiányra gondolok, hogy bizony soha nem jön már szembe velünk azon a sokat megért kaposi főutcán.

Pedig olyankor mindig megálltunk egy-egy szóra, ha úgy adta a helyzet többre is.

Komoly volt mindig és megfontolt, de valahogy a humort is értette.  Kollégái mindig azt mondták: kiváló ügyvéd, és megbízható, becsületes  ember.

Volt néhány évtizeddel ezelőtt a magyar történelemnek egy olyan pillanata, amikor  úgy döntött ez az ország: az ilyen jellemű embereket kéne politikai pályára küldeni. Így lett ő is országgyűlési képviselő. Tán nem ünneprontás azt megállapítani:  politikus soha nem lett abban az értelemben, amit ma (teljes joggal) politikusnak nevezünk.

Emberséges és becsületes maradt, és szerény, embertársaira mindig figyelő, azokat mindig segítő. Megoldani szerette és tudta a problémákat, nem előidézni.

Nehéz idők vannak rajtunk.  Fohászunk ezért hangosabb most  a szokásosnál: jaj, csak el ne fogyjanak az olyan emberek, mint a mi mindenkor mosolygós és szelíd bátyánk, Csákabonyi Balázs volt!

Mondják: a világ nem folytatódhat úgy, ahogy eddig ment. A jelen viharainak elmúlásával új idők, új trendek, új  erkölcsök  jönnek. Szebbek és jobbak, mint amilyenek ezidáig voltak.

Már most látni, mennyire hiányzik majd ő abból a nagy – reményeink szerint ránk köszönő – új és tiszta időkből!

Édességek

A hatvanas évek nehéz vasárnapjainak fénypontja volt: besétálni a városba, és a Himzinél enni egy fagyit.

Öt utca találkozásában állt egy családi ház, s abban Hifzi-Semzi Akerné fagylaltozója. Többnyire mindenki csak Himziként emlegette az üzletet: megyünk a Himzihez – mondtuk, bár a török névadó ekkor már nem is élt, hiszen a cégtáblán ott olvashattuk: Aker néni, aki tovább vitte a cukrászdát, újraférjezettség után a kevésbé szép csengésű Szász Józsefné nevet vette föl. Ám az üzletben maradt minden a régiben. Csodálatos nevű és ízű fagylaltok, (jaj, az a citromos!) no és a nyalókák: kakasos és macis, sárgában és pirosban. De ezek közül tán a mézes ízű volt a legfinomabb. Ötven fillért kértek darabjáért. No és a medvecukor és a selyemcukor mellett ott volt minden akkori vágyaink netovábbja: az iskolai tábla törlőszivacsához olyannyira hasonlatos törökméz. A misztikus hangzású Hifzi-Semzi teljesen hitelessé tette a keleti csemegét, hiszen ki tudta volna jobban elkészíteni, mint egy valódi török ember. Vajon tudnak-e még olyan finom édességet készíteni,mint abban a régi-régi cukrászdában…?

Keretben

A Tanácsház utcai kis műhelyben csodák történtek.

Festmények, rajzok, fotók kaptak olyan keretet, amelyekkel még a gyengébbre sikerült produktumok is egyszerre műalkotás gyanújába keveredtek. Kimmel József nemcsak a képkeretezéshez értett, hanem maga is képzőművésznek számított. Jócskán megelőzte korát, hiszen már a hatvanas-hetvenes években feltalálta az „idővonalat”. A város egy-egy közismert emberéről készített szeret teljes karikatúrákat, amit közszemlére tett ki, mégpedig a saját üzletének kirakatába. Mentek a járókelők, és tudták, hogy érdemes ott megállni. Csakhamar híre ment a városban, hogy most éppen ki a soros „áldozat”. Aki számított a városban, előbb-utóbb ceruzavégre került. Illetve életre kelt azokban a Kimmel-keretekben…

A Hegyi Tanár

Dr. Martyn Róbert gyógyításai hozzá tartoznak a városhoz. A legendás Hegyi Tanár évtizedeken keresztül fogadta a betegeket a Róma-hegyen.

Rippl-Rónai József nevelte. Fogalom volt, a tudomány és alázat embere. Soha akkora taps nem hangzott el a városháza dísztermében,mint amikor bejelentették: a város díszpolgára lett.

Az én első találkozásom akkor esett meg vele, amikor még anyám is csak gyanította: áldott lett állapota. Mint mesélni szokta, éppen akkor beteg apámat kísérte hozzá, amikor a vizsgálat végeztével odasandított a doktor úr, és megkérdezte: No, maga meg terhes? Jól van. Majd lesz egy nagy fia. És a bizonyosság kedvéért még hozzátette: focista lesz. (Erről az utóbbiról tudom megoszlanak a sporttársi vélemények…ám én beteljesült jóslatként könyvelem el.)
Martyn Róbert jóságára jellemző eset, hogy midőn éppen kezelésben részesítette a páciensét, és akkori viszonyok között is nevetséges tíz forintot kért az injekcióért, mondván: ez olyan olcsóbb fajta, az esetet meghalló bejárónő elégelte meg a helyzetet. Amíg a doktor úr tíz forintért vizsgál, a hozzátartozók ellopják a tyúkokat az ólból. Álljon már a sarkára doktor úr! – kérlelte.
Nem kell nekik szólni – válaszolta. Biztosan éhesek…

A legszebb mesterség

Nagy bulik akadtak azokon az éjszakákon is. Az ifjúság mindenkor úgy viselkedik, miként a hóvirág tavasszal. Keresi magának az utat a napfény felé, s mert szorgalmasan keresi, nagy lendülettel és erővel: előbb vagy utóbb meg is találja.

És a hajnali bulik végeztével, amikor még együtt maradt az induló csapatból a legelszántabb,legkitartóbb mag, valaki – tán épp a legéhesebb a csapatból – aki már késve érkezett, s nem jutott neki a vacsorának szánt szendvicsekből, megszólalt: menjünk el a Nógrádihoz.
Mindenki tudta mit jelent ez: irány az Arany János utca, ahol a földszinti házak egyikéből mennyei kenyérillat áradt. S ha megfogtuk a sárgára meszelt ház falát, zordabb időben még a kezünket is melegíthettük. S a csapat láttán a mester, vagy segédje megszakította a termelést, és az ifjúság rendelkezésére állt. Jöttek a forró kiflik, jutott mindenkinek. Azt a mennyei ízt azóta sem lehet elfeledni…És nem lehet azt a képet sem. Ma úgy látom: egy nemzedék áll ott a kispiac sarkán, kezében forró kiflivel, elégedettséggel az arcán: szórakoztunk, van mit ennünk,most pedig megyünk haza, megyünk dolgozni, mert otthonunk van és munkahelyünk. van Szorgalom és ipar: ez igazgat minket.
Elképzelem Nógrádi pékmestert,ahogy egy-egy ilyen idilli hajnalon kinézett a kenyerek és zsömlék mögül, s arra gondolt: széles e világon övé a legszebb mesterség…

Tutyik a nagymamáknak

Piacra érkező nagymamák mindig szerét ejtették, hogy benézzenek ide.

A Vár utca legelején várta a nénik érkezését Száraz Lajos bácsi, a város egyetlen tutyi készítője. Kihalóban lévő mesterség utolsó képviselője volt ő. Merthogy a nyolcvanas évekre lassan-lassan elfogyott ama célközönség, amelynek képviselői miatt ő hajdan elsajátította ezt a szép szakmát.

Régi idők fagyija

A Lestyán fagyi íze nem múlik el. Elmenni a Lestyánhoz, egy három vagy négy gombócos fagyit megenni, akár a hely színén, pohárból, avagy tölcsérbe kérve: filléres program volt még a hetvenes évek közepén is.

Csíkszentkirályi Lestyán Ferenc, aki valóban a csíki faluból származik, és az ottani polgármester, a derék Székely Ernő, aki városunk nagy barátja, mindig elérzékenyülve beszél az ottani Lestyánokról. (Ma éppen ő mondott szép ünnepi beszédet Lestyán Ferenc emléktáblájának avatásán.)
Ha erről a vidékről érkezett csoport a városba, s cukrászunk hírét vette, azonnal üzent nekik: mindenki a vendége egy fagylaltra. Feri bátyánk fogalom lett a városban. A vizezett, nem tudni miből készült fagylaltok idején (csak mondom: ezeknek az időknek nincs még vége) olyan ízeket tudott szerkeszteni, amik örökre megmaradnak annak a nyelvén, akinek azokat egyszer is volt szerencséje megízlelni. A vanilia-csokoládé-puncs nagy hármasa uralta akkor a közízlést, de ő más ízekkel is megismertetett bennünket. S micsoda öröm volt még serdülő korunkban is, midőn anyánk azzal az örömhírrel tért haza karácsony előtt, hogy sikerült! Azonnal tudtuk,mi sikerült: Lestyán-szaloncukor lesz a karácsonyfán. (Már ha megérte szegény szaloncukor az ünnepeket…)
A város pedig mindenkor hálás volt ezért a tudományáért. Ennek bizonyítéka, hogy néha szólás-mondásban is szerepel a neve. A nagy orral rendelkező ember pontosabb leírására én már hallottam mondani: akkora orra van, hogy a Lestyán nem adná tele hat forintért fagylalttal. Aztán értelemszerűen az infláció mértékével az összeg mindenkor emelkedett.
De megérdemli Csíkszentkirályi Lestyán Ferenc ezt a figyelmességet, mert ő kétséget kizáróan megédesítette életünket.