Utólag már nehéz lenne kideríteni úgy esett-e valójában, ahogyan azt Somlyó György érezte. Mert úgy érezte, hogy szülőmegyéje, a mi Somogyunk elhanyagolja őt. Abban mindenesetre igaza lehetett, hogy ritkábban került elő a neve, amikor a jellegzetesen somogyi írókat, költőket említették. De hát ennek az is oka lehetett, hogy ő európai méretekben lett ismert és jelentős költő.
Amikor megkaptam a Somogy című irodalmi lap főszerkesztői megbízását (Istenem, ennek is húsz esztendeje), az elsők között kerestem föl, és kértem: legyen a lap szerkesztőbizottságának tagja. Örömmel vállalta a felkérést.
Innentől gyakoribbak voltak a találkozások, önálló esteken lépett föl, kiállításokat nyitott meg. Nehezen és körülményesen tudott már utazni, de Somogyba mindig szívesen jött.
Száz esztendeje született Balatonbogláron. Emlékét meg kell őriznünk!
Szőcs Géza költészetét talán 1978-tól tartom számon. emlékszem, a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetét talán egy kolozsvári nyomdász segítségével szerezte meg Dománszky Zoltán csoporttársam gyakori erdélyi útjainak egyikén, és ajándékozott meg vele. Ha bárki felütné ezt a kötetecskét, és felolvasna két sort, azt hiszem még mindig tudnám folytatni. 1989-ben találkozhattunk személyesen először. Aztán ezt követően valamelyest gyakrabban. Mindig terveztünk.
Előfordult, hogy éppen államtitkárként egyik éjjel hívott, hogy milyen emlékeim maradtak Cseh Tamásról, mert szeretne létrehozni egy Cseh Tamás Archivumot, oda kellenének anyagok. Aztán az elmúlt tíz évben mindig arról beszélt, hogy mennyire jó kiindulópont lenne a Kaposváron született Vaszary János ahhoz, hogy az egész Vaszary családról készítsünk egy több részes sorozatot.
Most – váratlan és szomorú halálának kapcsán – megkerestem egy korábbi filmtervet. (Sajnos nem kaptunk támogatást rá, és csak most érzem, mennyire kár) Ez volt a terv:
Indián szavak a rádióban
Tervezett dokumentumfilmünk az 1985-ös budapesti kulturális fórum idejére nyúlik vissza. A házigazda Kádár-rezsim feltett szándéka volt, hogy a nagy publicitást kapó rendezvény egyfajta közös nyilatkozattal érjen véget, amelyben a világ minden részéről érkező kulturális delegációk kifejtik azon szándékukat, hogy hitet tesznek a haladás és a kultúra szabad áramlása mellett.
Éppen ebben az időben házi őrizetben tartottak Kolozsváron egy magyar költőt, Szőcs Gézát. A Ceausescu-diktatúra ekkor már Európában is ismert ellenzéki alakja érdekében a fórumon felszólalt az amerikai küldöttség egyik tagja. Willlam Least Heat Moon, az indián származású író. Érdekes és tanulságos pillanata volt ez a fórumnak. A kisebbségben élő, leigázott indián őslakosság képviselője szót emel egy erdélyi magyar költő érdekében! Nem csodálkozhatunk, ha ez az esemény később Szőcs Géza groteszktől sem mentes, avantgarde beütésekkel színezett politikai költészetében témául szolgált. Az Indián szavak a rádióban című verset később több mint tíz nyelvre lefordították.
Az eset további érdekessége, hogy az elmúlt csaknem harminc esztendőben az amerikai és a magyar költő között semmilyen kapcsolat nem alakult ki. Mostanában Szőcs Géza több író-olvasó találkozón megemlítette, hogy élete nagy adósságának tartja ezt a gesztust.
Dokumentumfilmünkben ezt a találkozást szeretnénk megörökíteni. Willlam Least Heat Moon ma hetvenhárom esztendős, jó egészségnek örvend, és szívesen látja a magyar költőt stábunkkal együtt New Yorkban. Tervünk az, hogy meglátogatjuk, megörökítjük a találkozásukat. Reményeink szerint érdekes beszélgetések tanúi lehetünk a két író között. Kíváncsiak vagyunk hogy emlékeznek vissza az 1985-ös esztendőre. Az sem közömbös számunkra, hogy miképpen alakult a két alkotó pályája, és reményeink szerint úgy lesz teljes a tervezett alkotásunk, hogy meghívjuk Willlam Least Heat Moon-t magyarországi látogatásra. Lehetőséget keresünk arra, hogy egy kiadó lefordítsa addigra valamelyik Amerikában népszerű művét magyarra. Ebből az alkalomból ellátogatnánk Szőcs Gézával és az amerikai íróval közösen Kolozsvárra is, ahol az ottani értelmiség találkozhatna velük.
Elképzelésünket a két alkotóval egyeztettük, támogatásukat, segítségüket élvezzük.
A film rendezőjének dr.Varga István irodalomtörténészt, a Kaposvári Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék egyetemi adjunktusát kértük föl.
Így megy ez. Visszük magunkkal álmainkat is. Ez a párbaj elveszett. Nyugodjon békében!
Jóllehet akkor járt utoljára Kaposváron Lázár Ervin.
A színházban mutatták be egyik darabját, tán a Berzsián és Didekit. Előadás után kimentünk Király Ágiék újlaki pincéjébe, ahol bizony jól múlattuk az időt. Szép hangú társaság gyűlt össze a tiszteletére, így a legszebb népdalok kerültek elő, egészen éjfélig. Már autóba szálltunk volna az újlaki temető parkolójában, amikor eszembe jutott, hogy elhoztam én az emlékkönyvemet, amibe szerettem volna, ha Lázár Ervin ír néhány sort. Szívesen megtette volna, ám semmit nem lehetett látni. Ekkor valaki fáklyát tartott a motorháztető fölé, és Ervin írni kezdett: „Temetőben, fáklya mellett, várom, hogy tán eltemetnek”. Most újra elolvastam. Dömdödöm…vagyis: Isten éltesse mindörökké ezt a nagy magyar írót, akármerre jár is. Hiányzik nagyon…
Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. 95 éve született Nagy László, költő.
Nem tudom már miért, de Nagy László hozzám került. Annyit tudtam róla, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl. Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön. Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.
Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam: Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció: „Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.” Már Katalin sincs köztünk. Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…
Takáts Gyula 1937 nyarán Finnországban járt. Az ott szerzett élményekből több vers is született. A korabeli helyi újság viszont beszámol egy vele esett érdekes történetről is.
Hazaérkezése után az egyik vele megesett történetről beszámol a helyi sajtó is, Kaposvári tanár érdekes élménye egy finnországi városkában címmel. Érdemes elidőznünk a cikknél, mert az érdekességen túl talán jellemzőnek is tekinthetjük „Ifj.dr.Takács (sic!) Gyula kaposvári tanár nyárra Finnországba utazott. (Ezen a nyáron már valóságos magyar invázió van Finnországban) Egy este egyik finom, kedves, tiszta igazi finn városkába, Jyvaskyläbe érkezett. Sajnos rosszkor, mert a városkában nagy ünnepség volt, az ország minden részéből seregestől érkeztek a vendégek, az összes szállodák szobáit lefoglalták. A magyar tanár órákig jött-ment a városban, végigportyázott minden szállodát és panziót, szobát azonban nem kapott. Tanácstalanul ácsorgott a világos nyári éjszakában. Fáradt volt. Reménytelen helyzetét az is súlyosbította, hogy Jyvaskyläben senki nem beszélt németül, csak finnül.
Amint így ténfereg, egy diáksapkás fiatalembert fedez fel. Ez bizonyosan tud németül, gondolja. Úgy is volt. A fiatalember szigorló mérnök volt. Sajnálkozva mentegetőzött, hogy nem adhat szállást a kaposvári tanárnak a maga lakásán, de mint mondotta, ő az üveggyárban dolgozik, s oda idegen nem teheti be a lábát. Azonban készséggel segít neki lakást szerezni. No, ami nem sikerült dr.Takácsnak, az nem sikerült a mérnökhallgatónak sem. Végigjárták az összes szállodákat, eredmény nélkül.
Nincs más hátra – mondta a finn – el kell mennünk a rendőrségre, ott talán tudnak segíten
Meghallgatta az esetet, majd habozás nélkül így szólt: – Felírom a lakásom címét, tessék a kulcs, – zsebébe nyúlt és kivette lakása kulcsát. – Most senki nincs otthon, családom vidéken nyaral. Én sajnos nem kísérhetem el a magyar urat, mert szolgálatban vagyok. De menjen be nyugodtan, mindent megtalál, amire szüksége van. Aludja ki magát. A kulcsot adja át a szomszédomnak. Jóéjszakát kívánok. Dr. Takács elment a megadott címre. Az őrmester lakásában mindent megtalált, amire szüksége volt. Kényelembe helyezkedett, reggelig aludt mint a bunda. Reggel megfürdött és a kulcsot átadta a szomszédnak. (Új Somogy. 1937.augusztus 7.)
Kilencvenkét esztendős korában meghalt Tornai József Kossuth-díjas költő. Jelentős munkásságot hagyott hátra. A Berzsenyi Társaság egyik legaktívabb tagja volt, míg egészsége lehetővé tette a munkát. Halálával érzékeny veszteség érte a magyar irodalmat. Az alábbi gondolatokat a Berzsenyi Társaság megalakulásának 100 évfordulóján a fővárosi Fészek Művészklubban mondta el az Írószövetség akkori elnökeként.
Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. Január 30-án már 42 éve, hogy meghalt Nagy László.
Nem tudom már miért, de Nagy László versei hozzám kerültek. Annyit tudtam a szerzőről, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl. Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön. Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.
Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és
barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam:
Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció:
„Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.” Már Katalin sincs köztünk. Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…
Ady Endre kézfogása úgy lett enyém, hogy 1979-ben sikerült találkoznom Gyergyai Alberttel., a Nyugat kiemelkedő esszéistájával, a Bovaryné fordítójával. Életem első szakdolgozatát vittem néki,amit az ő önéletrajzi köteteiből írtam. Hosszú beszélgetésünk örökszép élményem.
A búcsúzásnál azt mondta Gyergyai:
– Fiatal barátom, – merthogy akkor még valóban fiatal voltam –, engedje
meg, hogy egy közvetítéssel átadjam Ady Endre kézfogását. Csak
álltam ott, a Fillér utcai lakás ajtajában,
egyezerkilencszázhetvenkilenc decemberében, és fogtam egy kezet, amely
hetven évvel korábban Ady Endre kezét fogta, és nagyon jó volt. Az volt a
jó, hogy valamibe bekerültem, legalább is így éreztem, és nekem ezután
már vigyáznom kell. Sok kezet kellett megfognom azóta, hol
szeretetből, hol muszájból. Azt a Gyergyai-kézfogást azonban viszem
magammal, Kislaktól, Nagybajomig, Budapesttől Párizsig. Ha nehéz idők
vannak, a zsebem mélyére rejtem, nehogy lekopjon róla Ady ostorának
fájdalom illata, Lédát cirógató puhasága.
