A Tóth fagylaltos isteni ízű vanília
és csoki fagyiját soha nem kapcsoltam össze a hatvanas évek végén a mozikban
futó Próféta voltál szívem sikeres magyar filmmel. Pedig könnyen megtehettem
volna, de már sokkal később tudtam meg:
a kor egyik jelentős könyvének szerzője, amiből a film is készült, Somogyi Tóth Sándor, a mi kedvelt cukrászunk
fia.
Amúgy a Budai Nagy Antal utca hajdani butikjai igen fontos szerepet töltöttek be
a kor gazdaságában. Itt tömörült ugyanis a magánszektor képviselőinek egy
része. A nők körében népszerű Geberta fodrász üzlete itt működött, mellette
Lovró Sándor bőrdíszműves – jó: időnként körkörös mozgással fix-pont után
kutatva – kínálta szebbnél szebb alkotásait a járókelőnek.
És volt idő, hogy egyenesen a rendes havi vásárt tartották ebben az
utcában. A vevőkör pedig ilyenkor és máskor is mindig rendkívül színes és vegyes
volt, hiszen a pályaudvarok közelsége szinte csábította az embereket: a vonat
vagy busz indulásáig megmaradt időt ki kell használni…
Hányszor álltunk sorban itt jegyért, mert olyan filmet láthattunk,amelyet másutt sehol sem. Három forintot a legnehezebb időkben is össze lehetett szedni. Aztán ott vannak a vasárnap délelőtti matinék. Pitkin-filmek, meg az Egy nehéz nap éjszakája, Sándor Mátyás…És eljött az idő,mikor nyirkos kamasz tenyerek lányok keze után kutattak a jótékony homályban. Istenem, micsoda szerelmek szövődtek a nyikorgó székek között. Némelyek életen át tartanak, némelyek persze villanygyújtás után a kijáratnál elmúlnak. És a szűnni nem akaró híradók a film előtt, amelyekből megtudhattuk: jól mennek dolgaink. Zacskóból persze fogy a pattogatott kukorica. Szabadság van,azt gondoljuk: a vásznon szelíd motorosok mennek azon a legendás úton. És Zabriskie Point. Őrület! Micsoda fiatal évek! És még ott a Szabad Ifjúság is…
Volt idő, amikor József Attila sorai szállóigévé váltak. Senkinek eszébe nem jutott volna megkérdőjelezni ezt az életművet.
Tudta sorait idős, fiatal. Mostanában nagy divatját
éli a könnyűzenében a remixelés. Talán mert mostanra fáradt el ez a
műfaj, kicsit úgy érezhetik a képviselői, hogy már minden jót és
érdekeset kitaláltak.
J.A.–remix Balatonszárszó – Április 11.
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem. Kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám. Nyisson ajtót nekünk a reménység. Hát kijöttem ide. Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé? Okos fejével biccent, nem remél. Senkije sincsen, nem éri gyász, akire csak egy párt vigyáz. Hol van a miniszter, aki nemrég ült egy kicsit csendesen a félhomályban? Óh, én nem így képzeletem el a rendet. Forgolódnak a tőkés birodalmak, a tőke szennyében gázolunk. Bankárok és tábornokok ideje ez. Csípjük csak fülön. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni. Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton. Most azon muszáj elmerengnem, ezernyi fajta népbetegség, ős patkány terjeszt kórt miköztünk. Még nem nagy az ember. A lét dadog csak, a törvény a tiszta beszéd. Óh, én nem így képzeltem el a rendet, de szeretnék gazdag lenni. Aki szegény, az a legszegényebb. Túllépek e mai kocsmán. Magyar vagyok, de európai. Új ezerév új magyarokra marad. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Ne félj. A szép szabadság csak ostobaság. Ne légy szeles. Légy fegyelmezett. Ki tiltja meg, hogy elmondjam: ki vagyunk osztva, megvan helyzetünk, az érdek, mint a gazda, úgy igazgat. Az igazat mondd, ne csak a valódit: magának rág mind, aki rág. Világosítsd föl gyermeked: bérünk van, de nincsen örömünk. Gyilkolt ma is a kokain. Őrizd meg jól az életedet. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna. Mért görbül kicsikém a szád? Érted haragszom, nem ellened. Láttam a boldogságot én: sekély e kéj. A rakodópart alsó kövén ültem, a város peremén, ahol élek. Az egész emberi világ itt készül, így mindegyik determinált. Szállj költemény, szólj költemény. Mit érdekelne engem a költészet maga. A semmi ágán ül szívem. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Hát miféle anyag vagyok én? Ne add el magad öregem! Ha férfi vagy, hát légy férfi. Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. Csak most értem meg apámat. Magamban bíztam eleitől fogva. Jaj, szeressetek szilajon! Hallottam sírni a vasat. Vasútnál lakom. Vonatfütty. Visz a vonat. Nem nyafognék, de most már késő. Ebbe más is belehalt már. Kész a leltár. No de hát ne búsuljatok…
Úgy tanultuk, hogy ezen a napon szabadult föl a város. És hogy mi, valamennyien a szabadságunkat a hős szovjet katonáknak köszönhetjük. Ezért teljesen természetes volt,hogy hálásnak kell lennünk, mi magunk is felkötöttük a vörös nyakkendőt, és osztályonként,fegyelmezett sorokban indultunk a szabadságról elnevezett parkba. Ott további fegyelmezettséggel hallgattuk a szovjet és a magyar himnuszt, majd a szónok következett. A szónokok is a szabadságról beszéltek folyton. Hogy az mennyire fontos. Annak hiánya ugyanis megnyomorítja a lelkeket, elsorvasztja az egyént, beteggé teszi, nemcsak az egyes embert, de a nemzetet is. Ez ellen fellázadni pedig a legnagyobb hősiesség, amit ember tehet. Ott álltam tízévesen, elgondolkodtam ezeken a mondatokon. Emlékszem, legbelül mennyire elszomorodtam, és sajnáltam, hogy nálunk semmiféle hibája nincs a rendszernek, a legnagyobb szabadság van, és csaknem sírva fakadtam, hogy nekem emiatt nincs miért fölemelnem a hangom, és a nép mellé állnom. Ezért én már soha, de soha nem lehetek hős. Rettenetes érzés volt…
Tizennégy forintos jeggyel csak a Latinka
Sándor Művelődési Ház erkélyére ülhettem. Úgy éreztem azonban, hogy az Illés
együttes koncertjén ott kell lennem.
1971-et írtak, és rádióban talán még
tartott a londoni útjuk utáni szilencium, ám vidéken már adhattak
koncerteket. Nem tudom hányan ültek a nézőtéren akkor, akik kifejezetten az elő
zenekart várták. A KEX együttesről akkor már egyszer írt az Ifjúsági Magazin
is, tehát semmiképpen nem számítottak ismeretlennek a fiatalság előtt.
De hát mi az Illést akartuk látni és hallani.
És akkor színpadra állt a KEX. Amint megjelent énekesük, Baksa Soós János, rikító piros selyemnadrágban, meztelen vézna felsőtesttel, azonnal átvette az irányítást. Csak rá lehetett figyelni, az történt a színpadon, amit ő szeretett volna. Ha lenne olyasfajta szavazás egyszer itt, ezeken az oldalakon, hogy melyik tíz alkotás volt számunkra a legemlékezetesebb a magyar könnyűzenéből, azonnal eszembe jutna ez a koncert. És már írnám is: zöldsárga, zöldsárga…
Csak most látom: milyen sok időt töltöttünk mi azon a sarki teraszon, ülve azokon a súlyos székeken!
Beszélgetve, fecsegve, néha világot megváltva, s bámultuk könnyelműen, miként sétál föl-le, különböző évszakok képében a mi tulajdon ifjúságunk. Jókedvünk volt, mert olyan időket vártunk és reméltünk, amikben szerepe lesz a kávéházaknak. Mert a kávéház a nyugalom, a szeretet jelképe. A hajdani tulajdonos is biztosan ilyen állandóságot akart volna,hisz nagy harcok árán megszerezte a kávéház névadójának,Vaszary Jánosnak a mellszobrát. Jó érzés volt ott ülni a szobor mellett napsütésben, angyali nyugalomban, s átnézni a szemközti szülőházra. Magunkban azt mondani: ez a mi városunk. Nagyszerű emberek születtek itt, s mi számon tartjuk őket, mi több: gondolunk rájuk. Ízletesebbnek tűnt ilyenkor a kapucsínó…
Kaposvár Kanada kellős közepén fekszik, Saskatchewan tartományban. És 1995-ben végre eljutottunk Kaposvárra. Az úton érdekes felvételeket készített Znamenák István fiatal színművész. A klipben bölények, és mókusok is feltűnnek, bár jelenlétük inkább a hangulatfestést szolgálja.
Hányszor,de hányszor sikerült megvenni olyan nekünk nagyon kellő műveket, melyektől azt reméltük: elolvasva még az életünket is megváltoztatják! Egyszer, a kilencvenes évek elején , amikor még kerestünk könyveket, belépve abba a szeretett Tanácsház utcai boltocskába, a máskor mindig mosollyal fogadó gyerekkori barátom, Takács Csaba rosszkedvűen állt a pult mögött. Gyere, válogass – mondta. Fölszámolnak bennünket. Kilencven százalékos árleszállítás van. Használd ki! Soha olyan szomorúan nem böngésztem még könyvesboltban. Bár örültem a lehetőségnek, de lehangoló lett az olcsóságtól minden. Hogy a nagy klasszikusok pár forintért ott hevertek! Sok-sok új könyvvel gazdagodtam azon a délutánon. Azt a szorongást azonban nem feledem. Abban ugyanis nem bíztam már akkor sem, hogy a könyvek által megy előrébb a világ, de hogy nélkül a borzalmas lesz, abban biztos voltam…
Színházunk annak idején rohamtempóban épült. A korabeli sajtó ugyancsak megrótta ezért a város vezetőit.
Kaposvár lélekszáma a századforduló körül nem érte el a huszonötezret. Mégis már a millennium után egyre gyakrabban szerepelt a sajtóban a színügy barátainak óhaja — miszerint kőszínház kellene a városnak. Az építkezés Magyar Ede és Stahl József tervei alapján 1910-ben kezdődött. Egyetlen kikötés volt csupán: a kaposvári épület, ha csak egy férőhellyel is, de nagyobb legyen, mint az 1895-ben épült pécsi színház … Hihetnénk, hogy a sajtó dicshimnuszokat zengett az átadásokról szóló tudósításokban. A Somogyvármegye az esemény előtt két nappal azonban így harangozta be az átadást: „Nem! Félmilliós színház túlságosan sok Kaposvárnak. Aki mezítláb jár, az előbb cipőt vegyen, s csak aztán cilindert. E két ruházati kellék beszerzésének hibás időrendi fölcserélése, ez a legtöbb vidéki város nem minden komikumtól ment nagy átka.” Hogy mi volt ennek a fenntartásnak az oka, arra ugyancsak’ rávilágít a cikk egy másik része: „Kaposvár hiába épített színházat, ezzel csak nagy nyomorúságáról állított ki drága, cifra bizonyítványt és nem a kultúréhességéről. A burkolatlan hosszú utcák nyári porát és őszi sarát nem takarja el a színház hivalkodó, hencegő cifrasága.”
