Csibiben

Soóky Miklós felvétele

 Dolgozott a Csibi Áruházban egy eladó bácsi.  

Úgy tudott eladni, amint Latabár Kálmán az Állami Áruház című filmben. Mindenkit rábeszélt mindenre.
A Csibi Áruházban gyermekek számára kínáltak ruhát, cipőt, zoknit. Annak a rendszernek is fontosak voltak a gyerekek, ezért támogatták ezeket az árukat. Így olcsóbban lehetett hozzájuk jutni. A teljes igazsághoz tartozik, hogy én hatodikos koromban jártam kereskedelmi céllal utoljára az üzletben, mert egyszerűen kinőttem az ott kapható árukat. Emlékszem hogyan sajnáltam anyámékat, amikor az egyik utcabeli néni mesélte, neki milyen nagy szerencséje van: a férje méretei olyanok, hogy vidáman öltözik az államilag dotált Csibiből. Szóvá is tettem, amikor elment, hogy ez nekünk mekkora balszerencse, de anyám megvigasztalt: ne bánjam ezt, ő nagyon örül, hogy így alakult. Megnyugodtam. Nőttem tovább.
Amikor nyolcadik osztály vége felé elérkezett a továbbtanulásom ideje, osztályfőnököm, aki a gyakorlati foglalkozás tárgyat is tanította, nagyon gondolkodóba esett. Jaj, csak azt nem tudom, téged hova nyomjalak el ezzel a kézügyességgel, Varga. Mesterségekben

gondolkodott és eszébe jutott az a sok gyatra eredmény, amit a „ horganyzott lemez hajlítása csőrös fogóval” feladat során produkáltam. Egy reggel aztán derült arccal jött felém. Megvan – mondta. Elmész a kereskedelmi szakközépbe.  Látom,jól forgatod a szavakat, ezért aztán mindent eladsz majd az áruházban a vevőknek. Napokig csak az a bácsi járt az eszemben a Csibiből. Beletörődve láttam magam a jövőben, ahogy udvariasan fogadom a vásárlókat, egyik kabátot a másik után hozom próbára, aztán siker esetén írom a blokkot. Anyám vette észre búskomorságomat. Neki elárultam, hogy mi az én nagy bajom. Hogy a hónap végéig dönteni kell, és nekem mit szántak az iskolában…

Te mit szeretnél? – kérdezte, és nekem rögtön eszembe jutottak Schumacher Henrik barátom szűnni nem akaró történetei a Táncsics Mihály Gimnáziumról, amiket a cseri lőtéren mesélt focizás után. Hogy ott a tanárok kosaraznak a diákok ellen, egy bizonyos B.Major Piroska igazgatóhelyettes a nézőtéren cigarettázva drukkol, egy Mihályfalvi nevű tanár meg a büféből szórja a kosarakat, a diákok meg csak lesnek. Hát akkor oda fogsz menni! – mondta nagy megkönnyebbülésemre. Azt, hogy én magam ezzel a döntéssel nyertem-e valamit, nem tudom, de hogy a magyar kereskedelem igen sokat, abban egészen biztos vagyok…

Kotrás

Az ősz legvégén már a legfontosabb az volt, hogy felkészüljünk a télre.

A köztisztasági hivatal ezt mindig megtette. Sajtótájékoztatóból értesültünk, hány gépkocsi, sószóró,traktor és egyéb jármű várja a havazást. No és a megfelelő létszámú munkás is mindig készen állt. Aztán leesett az első hó, és akkor már bonyolultabb lett minden. Igaz: mindig eljutottunk, ahova akartunk. Legföljebb kicsit lassabban, akár gyalog is. Meg akkor sem történt semmi, ha otthon maradtunk a jó meleg szobában…

Benzinkút

Két benzinkút is üzemelt városunkban. A Füredi úton volt az egyik, a másik a Vásártéren. Megfelelően kielégítették az igényeket.

A benzinkúton minden, de minden a célszerűséget szolgálta. Az ÁFOR üzemeltette egység dolgozói már akkor is segítségére voltak az autósoknak. Kellett is ez a két különböző csövön folyó keverék esetében, hiszen akkor be kellett állítania helyes arányt. Irigyelt foglalkozás volt az övék, mert bő borravalóval járt. Így aztán hamarosan számon tartott, ismert alakjai lettek a városnak a benzinkutasok. Az autósok névről ismerték Miklóst, Imrét és a többieket, mert hozzá tartoztak ők a városképhez.
És a benzinkútra nemcsak az autósok jártak, hanem az olajjal fűtők is. Gyakran kis kocsival húzták a kúthoz a marmonkannákat, s töltötték meg háztartási tüzelőolajjal, egyötvenes literenkénti áron. Persze ez év elején változhatott.
Kutakodom az emlékezetemben, hogy ért-e valamiféle atrocitás benzinkutat abban az időben, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Az emberek megtankolták a Zsigulit, Trabantot vagy Skodát, esetleg Moszkvicsot, ott helyben készpénzzel fizettek, aztán mentek a dolgukra. Ennyire egyszerű volt minden…

Játékterem

Egyszer újfajta játékról kezdtek mesélni a fiúk.

Néhányan el is maradoztak a délután kezdődő és sötétedésig tartó nagy meccsekről. Mondták, hogy az Ady Endre utca elején játékterem nyílt. És hogy szenzációs! Szabad játékot lehet nyerni a legügyesebbeknek, az ügyetlenebbeknek természetesen fizetni kell. No, egyszer elmentünk és kipróbáltuk. Hogy sikerült-e szabad játékra szert tennünk, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy siettünk haza, mert tudtuk: gyülekeznek már a cseri fiúk a lőtéren, és nem szerettünk volna csalódást okozni nekik. Épp akkor nekünk volt labdánk. Igazi bőr focink…

Kínálat

A legszebb ünnepi polcok valószínű itt voltak.

Jó, nem lehetett mindent kapni. Ám amit lehetett,azt meg tudtuk venni a Pesti Csemegében, a Május 1 utcában! Ünnepre természetesen még díszesebb polcokkal vártak bennünket. Nézem a fotót. Emlékszik valaki arra a pillanatra,amikor először harapott bele egy Abonett kenyérbe? Feledhetetlen volt. Érezhettük: új világ kezdődik. Új világ, amelyikben már a tudományos táplálkozás lesz a főszerep. Italban ilyen meghatározó élményként csak az első Coca-Cola korty jöhet számításba. Csukott szemmel lenyeltük ugyan, ám nem tudtunk másra gondolni, mint arra: mi jöhet még…?

Brikett és tojásszén

Gyertyás László felvétele

Azt, hogy mikor, hol és mit lehetett éppen, kapni , valahogy mindenki naprakészen tudta.

Jött például a hír: tojásszenet kaptak a Tüzépnél. Esetleg brikettet. Nosza, indulás azonnal! Persze az ilyesmi nem maradt titokban. Tehát nagy-nagy sorok képződtek a bejárat előtt. A sorban az volt a jó, hogy lehetett beszélgetni. Megtudni, másutt mi a helyzet. Szerencsés esetben még olyan információkat is be lehetett gyűjteni, hol lehet a közelgő ünnepekre banánhoz jutni. A sorban álló ember sajátja a nyugalom. Türelmetlen sorban állók nagyon tönkre tudják tenni a rendszert, felborítják a rendet, káosz keletkezik a meggondolatlan hebrencskedéseikből. Abban az időben mindenki állt valamilyen sorban. Volt, aki Trabantért –igaz virtuálisan – ám mégis csak leste a sorszámot, volt, aki szénért. A sorban állás termelte ki az emberben a türelmet. Biztosak lehettünk azonban abban: előbb vagy utóbb úgyis ránk kerül a sor. Legföljebb már elfogy az áru, amit szerettünk volna vásárolni…

Tolnai Klári a Latinkában

Nagyon szépet írt Tolnay Klári a Latinka Sándor Művelődési Ház vendégkönyvébe 1978 februári vendégszereplése alkalmából. A pontos műsorprogramról szóló lap alá Kosztolányi Dezső Színésznő című versének zárósorait idézte:

„Szent kettősség titkos csodája,
szeretőnk, anyánk. „

Majd hozzátette: Ám, hogy az lehessen, közönségre van szüksége. Olyan nagyszerű közönségre, mint az Önöké. Sok szeretettel: Tolnay Klári

A bejegyzést abból a vendégkönyvből választottam közlésre, amit a művelődési ház akkori igazgatója, Pap János vezetett nagy gonddal. Boldogsággal és megnyugvással tölt el, hogy a közelmúltban örökre eltávozott öreg barátom féltve őrzött kincse hozzám került, és sok-sok értékes bejegyzését a jövőben nyilvánosságra hozhatom…

Gyertyák és morzsák

A szerző felvétele

  1. október tizennyolcadikán Gruber János álmot látott.
    Azt álmodta, hogy kedves Ivánfa-hegyi tusculánumában két ló húzta a prést, akik aztán egyszerre emberré változtak. Az egyik Németh Náci, a másik Rippl Jóska volt. Ketten az egykori víg legények közül. Jó barátok mindketten. Abból az edényféléből kínálták borral, amit valamikor a szentjakabi romoknál talált, és amit a barátok megkövesedett csutorájának hitt.
    Másnap reggel sietve ment ki a szőlőbe. Szüret ideje volt, sokan jártak arrafelé. Útközben még viccelődött is furcsa álmán, hogy vajon megvan-e még a bora, mivel az álmában látott barátai életükben mindketten jó ivók voltak.
    A szomszédok ebédre várták, de nem ment…
    Ott találták egy hordó mellett ülve. Arcát tenyerére támasztotta, mintha szunyókálna. Előtte egy fél pohár bor, meg a kő csutora.
    Mellette még halványan pislákolt a gyertya csonkja.
    Délután gyújtottam egy gyertyát Gruber kolléga sírján, és arra gondoltam: lesz ma este egy pillanat, amikor sokan gondolunk rá, innen a huszonegyedik századból. Mi, szelíd kaposi morzsázók. És felemelő érzés volt ott guggolva vigyázni arra a picinyke lángra, nehogy eloltsa az a sunyi novemberi szél…

Piaci

Gyertyás László felvétele

Igen, enni egy hurkát, inni egy sört. Nyár, vagy éppen ősz, alkudni muszáj.

Sehol másutt nem lehetett annyira finom hurkát enni, mint a piacon. Másutt is voltak jól eltalált töltések, ám a miliő! Az adta az igazi ízt a hurkának, s nem a fűszerezése. Közben nézni a nyüzsgést, nézni, hogy miféle alkuk folynak, gyümölcsre, zöldségre. És házi készítésű minden. A hurka, a kolbász és a pecsenye…

Nagy cseri árvizek

Hóolvadáskor vagy nagy esők idején gyakran csak donneri kerülõvel térhettek haza az itt lakók,, hogy hírül vigyék: a Csert ismét viszi a víz.– A mi házunk előtt volt a kikötő – meséli a Cseri út vége felé lakó Fekete Károly bácsi. Emlékeiben mélyre kell hogy ásson, hiszen nyolcvanévnyi történetet halmozott már föl. Ebből hatvanat a Cserben töltött. A későbbi városrészt ismerő embernek nehéz elhinnie, hogy a szelíd Kapos miként vehette föl Petőfi Sándor kedves folyójának szokásait, s öntötte el még ezeket a jó pár száz méterre levő házakat is. Bizonyságul régi-régi fényképeket mutat Fekete Károly. Nagy sózó teknőkből néznek ránk rövidre nyírt hajú kisfiúk, valahonnan a harmincas évek derekáról, s láthatóan még élvezik is, hogy lapátolhatják a vizet.

A szöveg 1984-ből való. A fotó a harmincas évekből. Így megy ez…

Kánikula

Soóky Miklós felvétele

Nagy forróságok akkor is voltak.

Bizony próbára tett a hőség embert, állatot egyaránt.Ám a derű ott munkált az arcokon: süt a nap, van mit enni, akad cigaretta is, a gyerekek nőnek, és fénykép készül, FORTE-filmre, az utókornak…

Kisvíz és fecske

Hétfőn szünnap. Kedden, pénteken kisvíz.

Uszodába érdemes volt járni. Az uszodának különös volt a hangulata. Először is adott volt egy törzsközönség. Aztán voltunk mi, akiknek semmiféle belső késztetése nem volt a napi látogatáshoz, inkább csak nyáron, a strandi rész nyitása után jelentünk meg. Ott ülni-feküdni a betonra letett törölközőn, kék-fehér fecskenadrágban, és irigykedve nézni a nagyobb fiúkra, akiknek már igazi fürdőnadrág is jutott. Örökre emlékezetes élmény marad, a sok-sok hiány ellenére…

Ha jő a jeges

Már érkezése is maga volt a felüdülés a forróságban.

Ahogy a bácsi levágott egy darab jeget, és néhány darab nekünk is hullt. Markunkba foghattuk, egymás ingébe csempészhettük. Ezen nagyon jót tudtunk mulatni mindannyiszor. Nevetve vártuk, hogy jöjjön el végre a fridzsiderek ideje…

Csokonai Hotel

Alig két évtizednyi időre tehető tündöklése…Mégis abban az időben a legjobb helyek egyikének számított…

A hetvenes évek közepén nyílt meg. Elsőre rögtön a söröző része jut eszünkbe. Nyáron a két terebélyes fa alatt ülni igazi kikapcsolódást jelentett. A beszélgetések azt hiszem itt estek a legjobban. Csokonais volt minden. És igen kiváló a konyha.
Amikor bezárt, bizony nagy űrt hagyott maga után…

Rend és kiáltás

A legnagyobb jókedv közepette is vigyázni kellett, ügyelni kellett a rendre. Mert a rend nem égi ajándék, azért meg kell dolgozni. Ellenőrizni kellett nehogy hamis hang hallatszódjék a tömegből, mert akkor elgörbül a világ gyémánttengelye.

Cseri majális

…pedig már a spájzban van a rock and roll. Ám a munkásosztály még megmutatja erejét,mutatja,hogy rend és fegyelem van.


Ilyenkor volt legjobb a Cserben lakni. Házhoz jött a majális. Igaz, elmaradt a napi foci, de hát azt lehetett pótolni. Mindenki a Cserbe jött, osztálytársak, ismerősök, mi pedig büszkék voltunk arra, hogy itthon vagyunk. Körhintást, céllövöldést ismerni kötelező volt. Hamar megtanultuk azt is – saját kárunkon – nem szabad az előkészületek szünetében leülni velük kártyázni, mert hiába gondoltuk magunkról, ügyesek vagyunk a hazárdjátékban, önbizalmunk semmit nem ért. Maradt volna a sakk, ötforintos alapon, abba viszont ők nem mentek bele.
És néhány szót még a virsliről. Akkor egyféle virslit lehetett kapni. Két zsömle, egy pár virsli, mustárral. Ez volt az adag. Annak a virslinek az ízét azóta is hiába keresem. Eltűnt, nincs…

Belügyi szempont

Május elseje volt. Ok az örömre, mert szép az idő, és fejlődik az ország, a XIII. Pártkongresszus első eredményei már mutatkoztak. A képen egy régi ismerős: Ficzere István rendőr. Nem lehet eldönteni: beszélget a felvonulókkal, vagy épp igazoltat.

Akkor még tíz-tizenöt ezren jártak egy Rákóczi-meccsre. Minden hazai mérkőzés előtt a fő attrakció a vasutasok mozdonyának megjelenése volt az állóhely mögötti ipari vágányon. Ha begördült az épp szolgálatot nem teljesítő vonat, már lehetett is kezdeni. Komoly biztonsági erők vigyáztak a rendre, néha egy tucat rendőr járt-kelt a pálya szélén. Ha valaki elragadtatta magát, s olyat kiabált volna, ami sértette a jó ízlést, akkor odasandítottak ezek a rendőrök, hát persze, hogy abba maradtak a sportszerűtlenségek. Rendkívüli esetekben kéznél volt még a jó Kalap is,a cukorka árus, a fair play nagy barátja, ő is tudott szólni, ha éppen szólni kellett.
Ficzere rendőr azon az emlékezetes Rákóczi – Fradin kutyájával együtt teljesített szolgálatot. Döntetlenre állt a meccs, éppen Nyilasi cselezett a tizenhatosunknál, azzal a fiatalos lendülettel, amit magyar pályákon utoljára lehetett látni azokban az időkben, és nem sejtettük, hogy talán soha már… Mindenki csak ámult, és örült, hogy látja ezt a fiatal fiút, amikor Ficzere rendőr hű társa, kihasználva gazdája éberségének átmeneti hanyatlását, önállósította magát, és elindult a tizenhatos felé. Tizenötezer hazai szurkoló biztatása, üdvrivalgása közepette. Nem lehetett eldönteni minek szól az ováció: a szolgálati kutyának, avagy az utána hangos „gyere ide”-vezényszóval sprintelő Ficzere rendőrnek.
És elvette attól az ördöngös játékostól a labdát, és leszerelte Nyilasit. A gazdi csak ezután tehette föl rá a pórázt, természetesen azt is nagy éljenzések közepette. A játék földobással folytatódott, ám belügyi szempontból csak hosszú percek után állt helyre a rend. Az a hőn áhított rend…

Üzemi étkezdék

A nagyobb vállalatok többnyire gondoskodtak dolgozóikról. Így rendelkeztek például konyhával.

Ezek a cementlapos ebédlők várták a dolgozókat általában már fél tizenkettőtől. Először a népes irodákból érkeztek az éhes dolgozók, ott szenvedett legkisebb fennakadást a félbehagyott munka,aztán pontban déli tizenkettőkor abbahagyták a fizikai dolgozók is a munkát. Sorban állás következett, mindenki fogta az egyentálcát, s tette rá a levest, a másodikat. Ó, azok a vastag falú egyenpoharak! Kancsóban a többnyire viaszkos vászonnal letakart asztalon pedig ott a langyos víz!
Ilyenkor aztán meg lehetett beszélni a jó történeteket, a tegnap esti tévéműsort, a meccset, mindent. Aztán vissza kellett vinni a tálcát, és irány a termelés. Aki netán még éhes maradt, vehetett egy szalámis zsömlét a büfében. Körülbelül ugyanannyiba került, mint az ebéd…

Takarékbélyeg

Gyűjteni kellett.

Az osztályfőnökök egyik szép feladata volt az általános iskolában a takarékbélyeg árusítása. A tanítás megkezdése előtt rendszerint elővette a bélyegeket Király Margitka néni, és csak annyit mondott: takarék! Már képeztük is a katedra előtt a sort, kezünkben 1, esetleg 2 forintost szorongatva. Ha netán új, eddig nem látott bélyeg kerülhetett a kollekciónkba,rajta például Gagarinnal, azt mindannyian megcsodáltuk. Aztán beragasztottuk a bélyeggyűjtőnkbe. Álmunkból fölébresztve is tudtuk,hogy éppen mekkora összeg fölött rendelkezünk. Nem volt más feladatunk, csak várnunk kellett. Várnunk és reménykednünk abban,hogy sok kicsi sokra megy…