Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
A jobb életminőség ékes bizonyítékaként könyvelhetjük el a turisták számának ugrásszerű megnövekedését.
A kulturáltabb természetjárás biztosítása is közügy lett. Szállások épültek ezért a Gyertyánosban, ahol rendbe hozták a forrást környékét is, és bakancsos szállásra alkalmas házat avattak Simonfán is. Volt hát már hova menni…
Emlékszik még valaki a legelőször kézbe fogott FA-szappan illatára?
Mai ésszel is nehezen megmagyarázható, miért nem lehetett bizonyos árucikkeket kapni a boltokban. Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a rendszer így szerette volna nyomatékosítani az első számú vezetője által képviselt puritanizmust. Első ilyen hiánycikk szimbólum természetesen a banán. Banánhoz jutni ritka kiváltságnak számított. Talán olyan ember, aki az év mindegyik napján hozzájuthatott ehhez, nem is élt az országban. Nagy ünnepek előtt azonban mindig megjelent a boltokban. Beépített boltosa pedig rendszerint mindenkinek volt. Nyugati útról hazaérkezni viszont nem lehetett FA-szappan nélkül. Csak a legigényesebbek járták a boltokat Poison-parfümöt kutatva. A FA-szappan illata, maga a szabadság illata volt. Jó volt belélegezni. Néha nem is a fürdőszobában kötött ki, hanem a fehérneműs szekrénybe tették, hogy átvegye a ruha az illatát. A FA-szappan minden bőrhöz kompatibilis volt. Nem volt más választásunk: sem nekünk, sem a bőrünknek…
Lent hurka és kolbász, mindenkor jó sok mustárral. Fent pedig reklám.A nagy házfalak sem maradtak kihasználatlanul.
Rájuk lehetett például festeni, hogy hol érdemes biztosítást kötnünk. Fontos információ volt ez nekünk. Éreztük: nem kerülnek el bennünket a legfontosabb tudnivalók…
Emlékszem, egy októberi estén szerte az utakon,egyszer csak keresztbe álltak járműveikkel a taxisok.
Tiltakoztak, mert vannak idők, amikor tiltakozni kell. Másnap mindenki gyalog indult munkába. Mindenki. És mi történt? Erre emlékszem a legjobban. Rég nem látott ismerősök találkoztak, megálltak, beszélgettek, elkísérték egymást. Hazafelé – így mesélték nekem – még az is megtörtént, hogy beültek egy presszóba, kocsmába, és megittak egy sört. Felbolydult méhkas lett a város, csupa üdvözlés lett a hazafelé út. Nagyon lehetett érezni, hogy otthon vagyunk. Még harminc éve sincs ennek…
Ha utunk során néha megtorpantunk, akkor sem lett baj.
Valahol csak akadt a közelben egy telefonfülke, ha meg nem, leintettünk valakit, és megkértük: ha telefonhoz jut, értesítse a Sárga Angyalt, mert nekünk meghibásodásunk van. Innentől nem volt más dolgunk, minthogy türelemmel várjunk. És amint hírét vették a mi bajunknak, száguldott is azonnal a segítség. A diagnózis felállítása után ott a helyszínen, ambulánsan megoldották a derék szerelők a problémát. Elhárították a bajt. Mehettünk tovább a dolgunkra, előre, céljaink elérése érdekében…
Ünnep közelgett, tisztították is a Kossuth-szobrot.
Király Béla bácsi, a Somogyi Néplap nagy öregje és fiatalja egyszerre,
észlelte az eseményben a hírértéket. Azonnal szép beállítású fotót
készített, aztán a filmmel eltűnt a sötétkamrában. Nagy örömmel hozta
később az előhívott fotót, és mielőtt az ügyeletes szerkesztőhöz vitte
volna, megkérte a klubhelyiségben beszélgető újságíró kollégákat, adna
valaki egy ötletes képaláírást hozzá.
Valaki megszólalt: írd alá Béla bácsi: Lemossuk a gyalázatot!
Azt hiszem nem így jelent meg. Pedig jó poénnak tűnt. Mi legalább is nagyot nevettünk…
Az úgy volt, hogy midőn jöttek a nőnapok, mi, páran fiúk, a gimnáziumi osztályból elindultunk a töröcskei erdőbe.
A feladat nem lehetett egyéb, mint hogy nagyobb mennyiségű hóvirágra tegyünk szert. A zselici erdők közelében nagyon jó volt középiskolásnak lenni, mert kedvező időjárás esetén hóvirág-szőnyeg fogadott bennünket. Otthon aztán szépen csokorba szerkesztettük a megfelelő anyai útmutatással, nyolcadikán pedig korán iskolába mentünk. Amikorra megérkeztek a lányok, már a padjukon ott várta őket a hóvirágcsokor. Tanárnőinket is szépen, sorban megköszöntöttük. Így tartottuk illendőnek.
A hóvirág a nőnap azóta is elválaszthatatlan nekünk! Éljen minden bájos szép nő, beleértve minden nőt…
De mennyire jó volt belépni. Virágbolt-morzsa…
A Május 1 utcai virágboltnak különös illatát, – így nőnap táján – még ma is orromban érzem. Igaz minden ilyen boltnak van egy jellegzetes illata, amely a sok-sok virág együtteséből tevődik össze. Utólag ma már úgy tűnik, ha beléptünk ide, mindig a jácinttal elegy szegfű volt a domináns.. Elegáns volt az üzlet, annyi biztos: kedvesek és ügyesek az eladók. Szilárd pont volt az életünkben, ha virágra volt szükségünk – és nem is ritkán – abban az időben…
Ezen a szakaszon már futni kellett.
A hetvenes évek végén sokszor lehetett látni egy fiatalembert, amint elhagyva a Latinka Sándor utcát, rohan a délutánban a 3-as busz Vár utcai megállójához. Előfordult az is, hogy hiába volt minden: késő érkezett. Remény ilyenkor is maradt, mert ha a cseri sorompó éppen zárva volt, a buszvezető rendszerint kinyitotta az ajtót várakozás közben. Ellenkező esetben a futás tovább folytatódott, egészen a Hunyadi Vasutas cseri pályájáig. Ott már melegített javában a csapat. Néhány perc múlva a sportfelszerelésbe bújt fiatalember röstelkedve csatlakozott a csapathoz. Elnézést mester, órám volt, és késett a busz. –Nem is mondta fiam, hogy vettek buszt – válaszolta Laczkovics Lajos edző,aki nem szerette, ha komolytalanul veszik a megyei első osztályú bajnokságot. Azt hirdette ugyanis, hogy a szorgalmas edzés lehet csak a siker záloga. Mi pedig elhittük neki valamennyien, hiszen a szemünkben a legtöbbre ő vitte a sport terén. Sok-sok éven át volt ugyanis a Kinizsi balszélsője, és az NB II-nem játszhattak akárkik…
A tél vége egyben azt is jelentette: érdemes lesz résen lenni, mert hamarosan kezdődnek a leárazások!
A kereskedelem –bármennyire volt is hiánykereskedelem – szerette, ha megszabadul a készletektől, s új áruval töltheti föl a polcokat. A központilag megállapított árakra új címkék kerültek hát, s ezek már a szintúgy központilag megállapított új árakat tartalmazták. Ilyenkor tehát már a jövő évre vásároltunk. Tehettük, a divat egy év alatt nem nagyon változott. A Somogy és a Zselic áruházakban tehát megindult a roham, asszonyok forgatták át az árukészletet, tétova férfiak álltak és várták, hogy intsen házastársuk: próbálni kell! Már túl a gyermekkoron, ám a felnőttségen még innen, magunk is oda állíttattunk az áruházba, hátha valamilyen ruhadarabhoz olcsóbban lehet hozzájutni. Azt a szorongást nehéz elfeledni…! A fogasok fölött ott állt: BAKFIS. Nem tudtuk ez mit jelent pontosan, csak ezt a se ez, se az-állapotot éreztük belőle. Úgy gondoltuk, hogy belegyömöszölnek valakik ebbe a kategóriába bennünket. Bakfisként hogy lehet rajongani Jimi Hendrixért? – gondoltuk.
Aztán mégis kaptunk egy ötven százalékra leértékelt pulóvert, ami a vásárlás pillanatában még nagy volt persze. Jövőre belenősz – mondta anyánk, megelőlegezve a bizalmat nekünk. A blokkot pedig ajánlatos volt jól megőrizni, hátha valami meghibásodás keletkezett az áruban, és cserére volt szükség. Az áruház pedig fel volt készülve a reklamációkra is, állt a vásárlók rendelkezésére. Akár egy év múlva is…
Nemcsak a szeszt mérő helyeknek volt kultusza. Legendás tejivókat is találtunk szépen a városban…
A fonott kalács három harmincba került, az biztos. Mint ahogy az is: fél liter tejeskávé éppen három forintba. Így ha hét forinttal indultunk el, még csak húsz fillért kellett valahol szereznünk, és jutott még egy Népsportra is. A népes vendégsereg reggel két jól elkülönített részre oszlott. A zöm kakaót ivott, a csekély kisebbség egyszerű tejet. A tejeskávé ivók – akik közé magunk is tartoztunk – kellő távolságban álltak mindkét rétegtől. Részemről nem volt átjárás, szilárdan kitartottam a gimnázium négy esztendeje alatt a tejeskávé mellett. A tejeskávét állva kellett inni, legjobban akkor esett, ha az utca felé állhattunk, és bámulhattuk kortyolgatás közben a kirakat üvegén át a siető járókelőket. Ilyenkor rendeztük a gondolatainkat, számba vettük az előttünk álló napot… Akkurátusan elfogyasztva már szépen is indult a nap. Nehéz volt bármivel elrontani…
Ülni az állomáson, és várni.
Várni, hogy a következő vonattal érkezik majd valaki. Valaki, akit épp nagyon várunk, s ha itt lesz, minden szépre, jóra fordul.
Vagy: várni, hogy a következő vonat minket is magával visz. És elmegyünk innen, elutazunk, oda, ahol majd szép lesz minden, és jóra fordul minden. Szép számmal akadtak lehetőségeink…
Hány éven át tolta azt az alkalmi járgányt, ki tudja?
S vajon ő kapott-e valaha virágot, ki látta? Jelesebb névnapokon, nőnapon hosszú sorok képződtek a Május 1.utcán kocsija előtt. A nénike pedig ott ült mellette, s adta a szegfűt, adta a hóvirágot nekünk, hogy vigyük ahhoz, akinek szántuk, aki azt érzésünk szerint a legjobban megérdemli. Sok mosolyt szereztünk segedelmével, az biztos…
Még nem olvadt el a hó.
A lábunk alatt még ott csikorgott a tél, ám a szívünkben már valami tavaszféle bimbózott. Lehet azt érezni! Lehet azt tudni! Érezni, hogy nincs tovább, innen bármit tehet a tél, inkább nevetséges mint félelmetes. Ilyenkor fölbátorodnak persze a létrás emberek is, és elindulnak ollóikkal a tél ellen. S dolgozni kezdenek, lassan,kimérten és óvatosan, nehogy megsértsék Reményke Hercegnőt…
Például cipő kellett nekünk…Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora. (Nagyon nagy. És a nagyon nagy lábra a szocializmus,gyakorlatban tapasztaltam: nem volt felkészülve).
Ilyenkor legkézenfekvőbb megoldásként kínálkozott, hogy elmegyünk a Somogyba. Ha az idő tájt létezett nekünk tetsző cipő, akkor azt ott meg tudtuk vásárolni. Vagy azt mondták: jövő kedden érkezik áru. Eltesznek nekünk másnap délig egy párt. Ez is világos beszéd volt. De előfordult, hogy éppen egyáltalán nem volt raktáron semmi. De mennyire, hogy előfordult! Olyankor aztán nem maradt más, mint irány a Zselic. Ott még volt remény, hogy megtaláljuk, amit kerestünk.
Ennyire egyszerű volt minden…!
Régente,nagy telek után mindig megnőtt a remény.
Boltba menet – mert élni mindig kellett – megállt gyermekkori saját magunk egy pillanatra. Nagy havak után az olvadás olcsó ajándéka: tócsáknak tükre. Néztünk- néztünk bele, tűnődve hosszan, s ott lent megláttuk saját magunk. Olyasmikre gondoltunk: jaj, vajon jó helyen vagyunk-e? Vajon itt kell-e nekünk élnünk? Aztán Nap sütött ki, miként mindig , és a víz fölszáradt. Csak mi tudjuk, hogy odaszárította arcunkat is az aszfaltra, betonra, földre, salakra. Ha lépünk, hát nagy óvattal lépjünk! Ahogy pingpong-labdákon lépkednek a rendkívüli hómunkások,ha tarkójukat cirógatja a februári szél…
Ez volt az utca, ami lerövidítette az utat a vasútállomáshoz.
Ha ritkán elutaztunk a városból, értékes perceket nyerhettünk, ha a cseri sorompó után rögtön jobbra tértünk. És mert rendesen szüntelen késésben éreztük magunkat, a nagyvilághoz kerültünk közelebb a Marhahajtó út szíves segedelmével…
A miénk, akik tudják, milyen volt, amikor a tizenkettes busz háromszor is megállt a Május 1 utcán, ahol nyolcvan fillérért lehetett venni egy Népsportot Újságos Mariskától, a miénk, akik közös tornagyakorlatot mutattunk be a Dózsa-pályán a békéért, hogy este aztán ismét találkozzunk néhány méterrel arrébb, az ifjúsági parkban. A miénk, akik tízforintos belépővel hallgathattuk a P.Mobil zenekart,ahogy játssza a kétforintos dalt, és olyan jó volt visszatapsolni őket, mert tudtuk: jobbról is rendőrség van, meg balról is, és pihennének már szegények, de mi olyan megbízhatatlanok vagyunk, vigyázni kell ránk. És a miénk ez a város, mert mi olyan nagyon tudtunk örülni, amikor Burcsa Győző a hosszú sarokba csúsztatta a labdát, mert nekünk az a gól nagyon kellett, és a miénk, mert a sportcsarnokban nekünk is van egy ötforintos téglajegyünk, emlékezetes téglajegy, még akkor vásároltuk, amikor egy Robert Kennedy nevű szenátort meggyilkoltak valahol Amerikában.
Ezektől az emlékektől lehetünk aztán magabiztosak. Itt zsebre vágott kézzel mehetünk végig a kaposi főutcán, melynek lekövezését a drága festő oly szépen ábrázolja, és azt mondhatjuk: ez a mi hazánk, ez a mi kicsi országunk, ez a mi városunk.
Kicsi városom: újra meg újra itt marad a fiad.
Minden rendszernek vannak büszkeségei. Akikre felnéznek az emberek, vagy a hatalom szeretné, ha felnézne. Néha sikerül elhitetni az emberekkel, hogy csakugyan megérdemlik a kijelölt büszkeségek, hogy példának tekintsék őket, és néha nem. Változik ez. És ez a megnyugtató…
Volt egy időszak, amikor ugyancsak megnehezedett a közlekedés a városban.
A régi felüljárók eltűntek, és újak emelkedtek helyettük. Az építkezés ideje alatt pedig lelassult a haladás. Mindenki türelemmel viseltetett0, mert tudta: ilyesmi egyszer fordul elő egy életben, és utána úgyis minden gyorsabb lesz a közlekedésben…