Innen lehetett indítani az estét. Vagy végül ide lehetett megérkezni.
Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen. S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…
Egyszer ágyúkat
és kimustrált repülőt hoztak a mi kedvenc
grundunkra.
A kisebb gyerekek talán még örömmel másztak föl a tetejükre, katonának képzelve magukat. A katonaviselt férfiakban a nosztalgia munkált. Érkeztek is a város minden pontjáról igazi repülőt látni. Mi,nagyobb fiúk is elsétáltunk arrafelé, de aztán mentünk vissza a letűzött kapuk közé, hogy folytassuk az éppen aktuális focimérkőzést. Éreztük: minden perc kiesés, nekünk játszani kell. A magyar labdarúgás válságban volt éppen, nem engedhettük meg magunknak, hogy holmi ágyúkkal és repülőkkel szórakozzunk…
A perec volt a legjobb. Olcsónak számított és mindenkor ropogós volt. Lehetett azonnal beleharapni, sőt kötelező volt. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Enyhült ezáltal az éhségünk, nyugodtan folytathattuk utunkat…
Volt egy üzlet az Ady Endre utcában,melyik nagyon sokáig ellenállt a rozsdának.
Szükségünk lehetett bármire,ami vasból készült, azt az Ady Endre utca elején megtaláltuk. Csak be kellett menni a „vazsboltba”, ahogy nevezte mindenki, és elmondani körülbelül, hogy mit is keresünk. Lehet, hogy az eladnak még volt néhány pontosító kérdése, de mindig kiderült mit szerettünk volna vásárolni. A legbiztosabb persze az volt, ha vittünk mintát a csavarból, szögből, anyából. Akkor csak elég volt egy pillantás az eladó részéről és már hozta is a nekünk kellő csavart, szöget. És ez által működhetett tovább a nagy gépezet…
Például, ha megbetegedtünk. Feküdtünk otthon,a táppénzes papír ott hevert az éjjeliszekrényen. Megüzentük a munkahelyünkre, hogy nem tudunk menni, gondoskodjanak a pótlásunkról. És gondoskodtak vezetőink a mi pótlásunkról. Aztán teltek a napok, de mi még mindig az ágyat nyomtuk. Lassan már jönnek a szakszervezettől – mondtuk, mert éreztük: hiányozhatunk már a kollégáknak. És jöttek is.Váratlanul, mert telefonunk ugye, nem volt, bejelentkezni nem tudtak. Igaz, akkor nem is lett volna szükség látogatásra,hiszen elmondtuk volna azon, mi van épp velünk. Kezükben konyakmeggyel érkeztek a kollégák és mindenről, de mindenről beszámoltak. Mi is elmondtuk hogyan vagyunk. Ittunk egy triplisecet az egészségünkre, aztán mentek is tovább, haza, vagy más betegekhez, attól függ még aznap mit kívánt meg a szakszervezeti munka…
Van egy fotó. Egy város jut eszünkbe róla. De mit jelent az, hogy város? Vannak határon túli kaposváriak?
A mi városunk. Abba most ne menjünk bele, hogy kicsi avagy nem kicsi, a fontos ugyanis az, hogy a miénk. Majdnem hetvenezer emberé, akiknek itt adatott meg élnünk – írnám könnyedén, ha csak erről volna szó. De szó van-e azokról, ha azt mondjuk: mi, akiket messzire vetett a sors erről a tájtól, és sok száz vagy ezer kilométerre innen dobban nagyobbat a szívük, ha meghallják a város nevét. Szó van-e azokról, akik több évtizede ültek föl a Somogy-expressz másodosztályú kocsijára, hogy más vidékeken próbáljanak szerencsét, de advent idején még ma is felsóhajtanak, és azt mondják szomszédjuknak: az ünnepekre hazamegyünk. Haza Somogyba, haza Kaposvárra. Ugye, részei ők is a városnak? Csak most látom, hogy nagy szükség lenne egy olyan gépre is, amelyről elemelkedve az időt lehetne látni: embereket különböző korokból, változna a táj is persze; mások lennének a ruhák, még a beszéd is csak hasonlítana, apák, ükapák, ükanyák és unokák népesítenék be a várost, mindenki szóba állhatna mindenkivel. Ez a nyüzsgő forgatag adta bonyolult szövevényrendszer láttatná aztán a város teljes képét. Ám – mint hallom – ilyen gépezet nincs, de tán nem is baj, azért van a képzelet, Kedves Olvasó. Bár most könnyen azt mondhatnád: nem biztos, hogy az „Olvasó” jó megszólítás egy fotót nézve. Pedig a fotók mögött olvasni kell, különben csak a felületen maradunk, mint annyiszor más esetekben. Ha jól olvassuk, akkor viszont arra jövünk rá: a város örök. Ez éppen elégséges fölismerés, mert ha a város örök, akkor megnyugodhatunk, hogy abban immár nekünk is helyünk van, legyünk akár ünnepelt polgárai, vagy őzikerettegésű lakói…
A nyitáskor rögtön sor képződött, mert annyira nagy volt az érdeklődés.
Ha egy boltban kicsit nagyobb volt a választék, annak rögtön híre ment. Résen kellett lenni, mert hamar hiánycikk lett a ritka árucikk. Ilyenkor aztán nem sajnáltuk az időt a sorban állásra. Volt idő. Bőven. Majdnem olyan sok, mint rés…
Érdemes volt a nyolcvanas években a Munkásőrsoron járni.
Aki szerette a rétest, nagyon jól tette, ha útba ejtette a Munkásőrsort. Az ott üzemelő rétesboltban ugyanis mindig friss árut lehetett kapni. De mennyire frisset! Mintha csak a nagymama húzta volna ki a tepsit a sütőből, s tette volna tányérunkba, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzunk, mert még forró. Ez a varázs megmaradt ebben a boltban. Még egy traubiszódát is rendeltünk a meggyes és túrós rétesekhez, miközben szemünk az ilyen helyek kötelező kellékére, a bíróicás plakátra tévedt. Néztük a leghíresebb magyar modell karcsú alakját és Isten tudja mikre gondoltunk. Finom volt az a rétes, na…
Emlékszem, néhány esztendeje rögtönzött ankétot tartottunk az utcán. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy kölcsönösen áttekintettük a kialakult helyzetet.
Vilivel és Jánossal, városunk két méltán ismert emberével találkoztam aznap. Több fontos pontot sikerült végig tárgyalnunk. Vili problémája akkor az volt, hogy nem tudott bemenni a lakásba, mert testvére elvitte a kulcsot. A rossz kommunikáció okozta a félreértést. János pedig arról a sokakat foglalkoztató kérdésről fejtette ki véleményét, hogy a svájci takarítógépek beállításával tisztább lett-e a város, avagy akkor volt igazán tiszta, midőn kézi erővel – éppenséggel az ő kézi erejével – söpörték, tisztították a belvárost. A konklúzió: akkor, bizony, akkor tisztábbak voltak az utcák. Jó volt kicsit beszélgetni, annyi szent…Megkérdezték végezetül azt is: hol lehet hozzájutni a Morzsákhoz könyv alakban. Sajnálkozva kellett beszámolnom arról, hogy sajnos már sehol. Nincs. Elfogyott. és elmondtam, hogy én ennek persze örülök, de hát ettől még nincs. Szóval: eredményes volt a találkozó…
És egy szép napon számítógépek érkeztek a Kilián György Városi Művelődési Központba.
Onnantól a nyitva tartás egész ideje alatt népes csapat állt a képernyő mögött, és szemüket le nem vették az ugráló figurákról. Emlékszem, az én fiatal barátom, Ákos, azt mondta: ez a jövő. Én csak mosolyogtam,mint aki nemcsak idősebb és tapasztaltabb, de látott már karón varjút is…
Mindig menni kellett. Sietni. Mintha állandó késésben lettünk volna.
Menni,sietni, iparkodni, rohanni, serénykedni,hajtani, lendületben lenni, élni hajtásban,lenni merő egy igyekezet. Mögöttünk pedig ott tombolt az egész kisvárosi nyolcvanas évek. De hisz látni a fotón! Egyenesen vágni lehet a nyolcvanas éveket. Ha szemünk van az ilyesmire…
Néha a Somogyi Néplap egy-két oldalon át csak számokat közölt, számokat és számokat. Nem szerettem ezt, mert nem lehetett olvasni.
Ilyenkor viszont anyám előhozta a szobából az összegöngyölt békekölcsönöket, kirakta névérték szerint, osztály szerint, sorszám szerint, és olvasta apámnak, aki pedig böngészni kezdett, majd megszólalt: nincs. Néha előfordult, hogy ránk mosolygott a szerencse. Kétszáz forintért hajdan jegyzett békekölcsön egyenesen ötszáz forintot ért. Igaz, a jegyzés és a nyeremény között eltelt húsz-huszonöt év, ám mégis csak nyeremény volt az az ötszáz forint: talált pénz. És anyám már aznap kitalálta azt is, mit vásárol ezért a talált pénzért. Aztán felsóhajtott: Istenem, de sokat kellett ezért dolgozni…
Innen lehetett indítani az estét.Vagy ide érkezni az est legvégén.
Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen. S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…
Emlékeznek még arra, amikor Mesztegnyei Imre alezredes a Magyar Köztársaság nevében fogadta az Egyesült Államok elnökét? Bill Clinton – a Monica Lewinsky – ügy kellős közepén,1996. január 13-án – Taszárra látogatott.
Bill Clinton az eredeti tervek szerint 1996.január 13-án
késő délután érkezett volna Taszárra, ugyanis útjának első állomásaként
Tuzla szerepelt a programban. A bosnyák város időjárása azonban nem
tette lehetővé a biztonságos leszállást, ezért Taszárra fordították
vissza a gépet. Lett is nagy riadalom… Az akkori magyar vezetést
ugyanis úgy kellett nagy hirtelenséggel összetrombitálni. Kovács László
külügyminiszter épp a Fény utcai piacon vásárolt be, karján kosárral. A
hadügyminiszter, Keleti György pedig későbbi elmondása szerint Kalocsán,
disznóöléssel egybekötött rokonlátogatáson vett részt. A többi
államférfi is különböző területeken szolgálta a hazát, egyedül
Mesztegnyei Imre volt ügyeletben… Annyi személyes emlékezés
idekívánkozik, hogy magam is másfelé jártam,pedig a helyi tévé
vezetőjeként szép szakmai feladatot jelentett volna az eseményről való
tudósítás megszervezése. Azt viszont Nagy Gábor kollégámtól tudom, hogy
kis híja, hogy mi is le nem maradtunk az eseményről. Mesztegnyei Imre,
mint a civil lakossággal jó kapcsolatokat ápoló sajtótiszt először a
konkurens rádiót hívta föl, akik talán a zenét nem akarták megszakítani,
vagy nem vették a hírt komolyan, nem tudom már, tény, hogy a hír
hallatán a mi kollégánk azonnal autóba ült, s a helyszínre sietett. Így
beszámolhattunk elsők között a nem mindennapi eseményről. Többek
között arról is, hogy az Egyesült Államok elnökének földet érésekor
közelben s távolban a legmagasabb rangú magyar ember Mesztegnyei Imre
alezredes volt, aki habozás nélkül, katonásan köszöntötte Bill Clintont a
Magyar Köztársaság nevében. Ezt követően minden a legnagyobb rendben
ment…Talán csak Monica Lewinsky kisasszony lehetett szomorúbb, mert
ezektől a hónapoktól már egyre kevesebbet szerepelt a sajtóban, hiszen
az újságokat is jobban érdekelte mi történik a fronton, mint a Fehér Ház
ovális szobájában….
A hetvenes-nyolcvanas években a cseri parkban minden hónap első vasárnapján több ezer ember gyűlt össze.
Ma már a kavalkádra kellene emlékeznem talán a legjobban. A színes forgatagra. Ez marad meg az évek múltán, ám én abban az időszakban nem szerettem a vásárt. Fiatalember lévén éppen a párválasztás bonyolult, cseppet sem könnyű, semmi máshoz nem hasonlítható szép feladata tartott lázban. Ez szombat éjszakánként gyakran vasárnapra áthúzódó hajnali lefekvést eredményezett. Az Erdősor utcában viszont aludni ilyenkor igen bajos volt. Az hagyján, hogy a vásár üzemzaja miatt eleve kilátástalan lett a nyugalom, de tízpercenként valaki becsöngetett, ismerősök, rokonok,vadidegenek, s kérték: hadd menjenek be egy pillanatra a fürdőszobánkba. A szorult helyzetbe került emberekkel szemben mindig készséggel segítő anyánk kedvét az sem tudta elvenni, hogy időnként eltűnt a nagy utánjárással szerzett FA-szappan a mosdó mellől. Egy idő után vásárnap előtti estén babaszappanra cserélte a nyugati illatú szappant, és így nyugodtan várta a vendégeket. Így maradt az én privát hetvenes évekbéli csengőfrászom…
Voltak napok, hetek, hónapok, évek,amikor óvatosnak kellett lennünk.
És olyankor mi vigyáztunk. Tudtuk miképpen kell. Volt gyakorlatunk. Ennek köszönhetjük, hogy talpon tudtunk maradni. Megvoltak hozzá a képességeink. Olyan jó leírni ezt most…
Emlékszem továbbá még egy vízcsapra, ami minden időben a szomjas
emberek rendelkezésére állt. A kalinyini városrész háziasszonyainak nagy
segítséget jelentett ez a piac. Közel esett, nem volt nyüzsgés,és
csakhamar ismerőse lett minden árus minden vevőnek. Falu keletkezett a
városban…
A régi fotókat nézegetve folyvást az jut eszembe: vajon volt-e nekünk abban az időben halaszthatatlan dolgunk? Lemaradtunk-e valamiről, midőn elakadt a buszunk? Türelmetlenek voltunk-e, amíg a kalauz, – vagy maga a sofőr – lapátot ragadva újra járhatóvá tette az úttestet? Kit tartottunk felelősnek azért, hogy megtorpantunk? Szidtuk-e? Átkoztuk-e? Illettük-e negatív jelzőkkel, mosdatlan szavakkal az egész rendszert?
Vagy angyali nyugalommal közömbös dolgokról beszélgettünk?
Közben azt reméltük vagy hittük, hogy az
idő úgyis nekünk dolgozik.
Nem tudnám ma már pontosan megmondani miképpen volt. Csak a télre
emlékezem.
Ha belelapozok régi könyveimbe, néha ki-kihullik egy kártyanaptár. BÚÉK-morzsa…
Ilyenkor gondosan megnézem, és eltűnődöm mik történtek velem abban a naptári esztendőben. A legnagyobb kincset alsó tagozatban jelentették az ilyen naptárak. Egy valamire való gyereknek száznál több lehetett, egy-egy példányból több is. Ez jó cserealapot jelentett. Színészek, vállalatok, üzemek készíttettek kártyanaptárt. Remek lehetőség volt ez számukra, hogy reklámozzák magukat. Ezért aztán rendre hiányos ruházatú nők hívták föl a figyelmet a csapágyat gyártó vállalat eredményeire, vagy egy-egy termék kiválóságára. Abban az időben minden évben készültek magyar filmek is, a legértékesebb naptárak az éppen ebből válogatott jelenetek voltak. Színésznők sejtelmes beállításban! A legrokonszenvesebb kártyanaptárat a zsebünkbe rejtettük, hogy egész évben velünk legyen. Így mindig tudtuk hanyadika van is…
