Megy az idő. A „Latinka” brigádra mindig lehetett számítani. Nemcsak az év végeztével, hanem annak indulásakor is! A brigád tagjai várták, lesték a vendég óhaját, és hozták a megrendelt ételt,italt. Cigánypecsenyét, brassói aprót, rántott bordát, Balatoni- és Kinizsi söröket,vermutot és kevertet. Tudták: a pontos és körültekintő munkára számít a vendég és a vezetés egyaránt. Így aztán az egész esztendőben jól végzett munka tudatától lett szép az év vége. És lett szép a soron következő 1964-es év is…
Azokon a teleken persze minden lelassult. A Zsigulik, Trabantok óvatosabban jártak, a Zaporozsecek pedig magabiztosak lettek. Körforgalom sehol, szükség sem volt rájuk. A környék ellátását pedig jól szolgálta az ABC, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Igy mindenki jól járt…
A felkészülés mindig nagyon jó ütemben haladt. Erről az újság is beszámolt. Nem is volt ezzel különösebb baj. hanem a hóesés! Az mindig lelassította az életet. De hát nem volt semmi sietős dolgunk. És mindig jött a lakosság és a köztisztasági vállalat nagy barátja: a tavasz…
Esetenként a jókedv képes volt úrrá lenni rajtunk.
Hányszor, de hányszor búcsúztattunk épp egy évet. Jókedvünk volt eközben, mert azt hallottuk: a jövő év bizony nehezebb lesz. És azért lesz nehezebb,hogy majd utána jobb,könnyebb,szebb lehessen minden. S mi fújtuk a papírtrombitát, szórtuk a konfettit, dobtuk a szerpentint, mert boldogság volt tudni,hogy egy nagyon eredményes esztendőnek vagyunk a legvégén, és hamarosan jön a jó világ. Már csak egy év, egy röpke év…
Volt egy időszak, amikor ugyancsak megnehezedett a közlekedés a városban.
A régi felüljárók eltűntek, és újak emelkedtek helyettük. Az építkezés ideje alatt pedig lelassult a haladás. Mindenki türelemmel volt, mert tudta: utána úgyis minden gyorsabb lesz…
Az Ady Endre utcai húsbolt kihagyhatatlan volt ünnep előtt.
Persze nem véletlenül adtak itt sokat a dolgozók a kulturált kiszolgálásra, és a kellemes környezetre. Ám a legfontosabb mégis a választék volt. A vásárló a választékból ítélt, és természetesen az árból és a minőségből. Ebben a húsboltban mindennel meg lehettek elégedve a betérők. Nem véletlenül kerülhetett fő helyre a „Kiváló bolt”-föliratú szép váza. Ez csak a legjobbaknak járt. És nem lehetett munka nélkül hozzájutni. Mert mi adtuk: a fogyasztók…
A tegnap esti fölolvasáson ez a morzsa is előkerült.
Tudósítóként rögtön a mély vízbe dobtak. Azt a feladatot kaptam, hogy vegyek részt a Városi Alkoholellenes Bizottság alakuló ülésén, és arról tudósítsam a friss hírekre mindenkor fogékony olvasókat. Rovatvezetőm, Lajos Géza a konkrétumok és számok fontosságára is felhívta a figyelmemet.
Javában gyülekeztek a résztvevők, s én szomorúan állapítottam
meg: nem ismerek a társaságból senkit. A többiek viszont kedélyesen
beszélgettek, viccelődtek, én a meghívó mellé csatolt anyagot böngésztem,
mintha nagyon érdekelne ez a téma. Egyszerre csak a nevemet hallom: Á, Varga
elvtárs, hát a lap kiemelten kezeli ezt a fontos témát? Fölnéztem. Az én Magyar
Józsi bátyám állt az ajtóban. Rögtön
elővette a meghívót, s mutatta milyen jogon érkezett. A meghívóban ugyanis az
állt, hogy a bizottság létrehozásakor számítanak a hivatalos tagokon kívül azokra
is, akik az alkohol elleni küzdelemben
már az elmúlt évtizedekben folyamatosan bizonyították, hogy helyt állnak. Erre
keresve sem lehetne alkalmasabb személyt találni nálam, talán csak Papp Tamás
és Zavilla Norbert doktor urakat, akiket viszont nem látok itt – mondta
körülnézve a termen. Majd a meghívóba nézett, s hozzátette: bocsánat, ez a
városi bizottság, ők megyei szinten adják elő ugyanezt a kérdést.
Elkezdődött az alakuló ülés. Én –amint számot, konkrétumot
hallottam – azonnal jegyzetelni kezdtem, hogy jól sikerüljön majd a tudósítás.
Aztán a hozzászólások következtek. Valaki arra hívta föl a figyelmet, hogy az
alkoholisták mellett meg kell említeni, hogy már a drogosok is megjelentek
hazánkban. Emlékszem a számra is: harmincezren vannak –mondták, és részletesen ecsetelték milyen borzalmas kínok
között szenvednek a drogosok, és hogy ez mekkora gond, probléma, amit meg kell
oldani.
Ekkor Józsi bátyám odasúgta: visszasírják ezek még a parkok
padjain békésen böfögő alkoholistákat, de már késő lesz,majd meglátod. Soha nem
felejtem arcán azt a nyugalmat és elégtételt árasztó mosolyt, amit láttam,
mikor ránézetem…
A Pesti Csemege! A legszebb ünnepi polcok valószínű itt voltak.
Jó, nem lehetett mindent kapni. Ám amit lehetett,azt meg tudtuk venni a a Május 1 utcában! Ünnepre természetesen még díszesebb polcokkal vártak bennünket. Nézem a fotót. Emlékszik valaki arra a pillanatra,amikor először harapott bele egy Abonett kenyérbe? Feledhetetlen volt. Érezhettük: új világ kezdődik. Új világ, amelyikben már a tudományos táplálkozás lesz a főszerep. Italban ilyen meghatározó élményként csak az első Coca-Cola korty jöhet számításba. Csukott szemmel lenyeltük ugyan, ám nem tudtunk másra gondolni, mint arra: mi jöhet még…?
Abban az időben nagyon fontos tudásnak számított az autóbuszok indulásának helye.
Tizenkét különböző járat, többnyire mindenféle betűjelzések nélkül. A 4-es a legkedvesebb természetesen, a Töröcskei utca végállomással. Esetleg a 3-as, amelyik megállt a Vasutas pályánál is. No és a 12-es a kalinyini városrészbe vitt bennünket, a 7-est és 8-ast pedig akkor vettük igénybe, amikor nyaranként anyánk munkahelyén, a Delta ktsz-nél diák munkálkodtunk. A diákbérleteket pedig – talán negyven forintos áron – a vasútállomással szembeni bódéban vásárolhattuk meg. A busz is része volt az életünknek…
A jó szakszervezeti bizalminak nem kellett kapkodnia november utolsó napjaiban.
Nem kellett faggatnia a szakszervezeti tagokat, hogy akkor kinél állt be változás a tavalyi évhez képest. Fejből megmondta akármelyik szakszervezetis, hogy éppen hány mikuláscsomagra jogosult gyerek van a szakszervezeti tagok népes családjában. Rendesen télapót szerezni sem volt különösebben nehéz feladat. A tavaly télapónak öltözött szaktárs minden bizonnyal meg is sértődött volna, ha idén nem ő kapja újra a megtisztelő feladatot. Ha adott magára a szakszervezet – márpedig többnyire adott – akkor rendelkezett mikulásruhával, és az ahhoz tartozó szakállal is. Lelkes asszonyok hozták rendbe a nagy nap előtt a piros selyemruhát, gondosan kivasalva, s egyengették, javították a szakállat, még a süveget is kivasalták, hogy minden rendben legyen. A mikuláscsomagok beszerezése is megtörtént, így aztán minden akadály elhárult a sikeres ünnepség megrendezése elöl. A mikulás bácsi mellé mindig került krampusz is, aki kis cetlikről olvasta föl a gyerekekre leginkább jellemző tulajdonságokat. Ezekkel nagy derültséget okoztak a felnőttek körében, és sok-sok örömet szereztek a gyerekeknek a végül mindenki számára megérdemelt csomaggal. Az ünnepségen készült fotókból még a brigádnaplókba is került néhány, mutatva, hogy nem csak úgy – önmagáért – dolgozik itt a gyár és az üzem egyetlen tagja sem,hanem van jövő. Ott állnak a mikulás mellett éppen…
Csoda lehetett ez számára. Öregségére fejlődött odáig a technika, hogy a házba hozta a mozit. Ám az, hogy leüljön nagy áhítattal egy filmet megnézni, idegen volt tőle. Megszokta ugyanis hosszú élete során, hogy valamit mindig dolgozni kell. Van-e jobb elfoglaltság tévézés közben, mint a hímzés. Na, nagymama hímzett. Mikor mész fiam a papírboltba – szokta kérdezni,amint fogytán volt a cérnája, fonala. Be kellene menni a Cseliknéhez… Cselik néni a város nagyon komoly intézményeként működött. Fonalat, cérnákat, cipzárt, mindenféle gombokat, tűket árult. Párnák, terítők, abroszok,faliszőnyegek garmadája maradt ránk nagyanyám után. Mindenek az alapanyaga egykor innen származott: a Cselik néni kicsinyke Ady Endre utcai boltjából…
Ha végre autóhoz jutottunk, csak nagyon alapos indokkal adtuk később el.
A cseri vásárban minden hónap első vasárnapján nézhettük meg: hol tart a használt autók piaca. Az új autók vásárlása.pedig egyszerűen és ami fontos, kiszámíthatóan működött.
Ugyanis ha netán a család gazdasági helyzete olyan fokra fejlődött,hogy személygépkocsi vásárlását tette lehetővé, hát el kellett menni a Merkurba. Három telephely is volt a fővárosban, és néhány vidéki nagyvárosban is. Lehetett választani például, hogy nekünk Győr jobban tetszik-e. Aztán ott bejegyezték a kérelmünket, sorszámot kaptunk, aminek ismerete nem vitt közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy mikor lesz valójában autónk. Persze a Merkurtól hazafelé jövet jól tettük, ha az OTP-t útba ejtettük, hogy a vásárolni kívánt autónk árát vagy annak nagy részét kifizessük. Aztán vártuk az újságok heti híradásait, hol tartanak a Trabant, Zsiguli, Skoda és Wartburg sorszámok. Három-négy év múlva esetleg már pontosabban láttunk, egészen jól megtudtuk az addigi folyamatok ismeretében saccolni, mikor olvashatjuk a mi számunkat. Innentől csak azért drukkolhattunk, hogy legyen olyan szín, amit mi még elviselhetőnek tartunk. Többnyire ugyanis ilyenfajta igények kielégítésére nem volt felkészülve a kereskedelem. Aztán ha végre átvehettük az autónkat, legokosabb volt a már jó előre kinézett szerelő aknájára begördülni. Ott áthúzták a csavarokat, kijavították a kisebb hibákat, és már csak tankolni kellett. Ez volt persze a legkisebb probléma, mindig tele rakhattuk a tankot, a benzinár nem képezett tételt a havi kiadásban. Csoda-e, hogy amikor megjelentek a használt autópiacok,nagy népszerűségnek örvendtek? Egy-egy jó karban lévő öt-hat éves Zsigulit azonnal meg lehetett itt venni. Természetesen az új áráért. A fiatalabbak értelemszerűen többe kerültek mint az új. Bár ezzel nem törődött senki a nagy boldogságban, hiszen végre autója lett a családnak…
Istenem, az Ipar Vendéglő! Mennyi, de mennyi szomjas ember talált ott nyugalmat, pihenést!
Ha egy vendéglátó helyen kockás abroszt látok, ma is azonnal a hajdani Ipar Vendéglő jut eszembe. No és a hatvanas-hetvenes évek szolid vendéglátós eleganciája. Nincs fényűzés, csak praktikusság és célirány. Valamint disztingvált cigányzene, mert az kell, az segít a napi görcsök feloldásában. Az árak pedig konszolidáltak, az étel nemcsak ehető, hanem esetenként kifejezetten finom. Az italok közül a csapolt sör igen barátságos áron méretik, és fröccsöt is lehet kapni. Ez így az Ipar Vendéglő. De hiányzik még valami a teljességhez. Nem említettük ugyanis a hely lelkét, lelkiismeretét és motorját: Gyuri bácsit, a főurat. A legjobb fizetőpincér volt, igazi színfoltja a városnak. Tudta ki a törzsvendég, mik a szokásaik, az árakat villámgyorsan adta össze, nem volt sunyi és kisstílű, mi pedig örültünk, hogy borravalóval hálálhatjuk meg a törődést. Az Ipar még a nyolcvanas évek elején is méltán lehetett törzshely. Jaj, azon a kockás asztalon szívesen elfogyasztanék zeneszó mellett egy jó cigánypecsenyét egy korsó csapolt Kinizsi mellett…
A felkészülés mindig nagyon jó ütemben haladt. Erről az újság is beszámolt. Nem is volt ezzel különösebb baj. hanem a hóesés! Az mindig lelassította az életet. De hát nem volt semmi sietős dolgunk. És mindig jött a lakosság és a köztisztasági vállalat nagy barátja: a tavasz…
Macik és társasjátékok,labdák, fölhúzható csodamasinák. A játékipar leleményes fejlesztői nem hagyták cserben a gyerekeket. És karácsony előtt érdemes volt levelet írni a Jézuskának, mert minden gyerek számíthatott arra: kérése meghallgatásra talál…
Lehet, hogy legalább egyszer minden gyerek pörgött ebben a végtelenül egyszerű és szellemes játékban.
És ez a pörgés éppen elégséges volt ahhoz, hogy fölkészüljön ott a gyerek játszva erre az életre. Hogy nincs megállás, csak forgás van: körbe-körbe, s így folyton olyasfajta érzésünk van, hogy haladunk, de mintha ugyanoda érnénk vissza. Mondom: egyszerű játék ez, de nagyon szellemes. És mindegyre érkeztek új generációk, a pörgő-játék pedig állta a sarat, korrodálódott, ócskult, ám néha vannak azért az ifjúságra kedvező idők is: felújították,hogy újra forogjanak a gyerekek, legyen jókedvük, nevessenek, és élvezzék ezt az életet…amíg lehet.
Két benzinkút is üzemelt városunkban. A Füredi úton az egyik, a másik a Vásártéren. Teljes mértékben kielégítették az igényeket.
A benzinkúton minden, de minden a célszerűséget szolgálta. Az ÁFOR üzemeltette egység dolgozói már akkor is segítségére voltak az autósoknak. Kellett is ez a két különböző csövön folyó keverék esetében, hiszen akkor be kellett állítania helyes arányt. Irigyelt foglalkozás volt az övék, mert bő borravalóval járt. Így aztán hamarosan számon tartott, ismert alakjai lettek a városnak a benzinkutasok. Az autósok névről ismerték Miklóst, Imrét és a többieket, mert hozzá tartoztak ők a városképhez. És a benzinkútra nemcsak az autósok jártak, hanem az olajjal fűtők is. Gyakran kis kocsival húzták a kúthoz a marmonkannákat, s töltötték meg háztartási tüzelőolajjal, egyötvenes literenkénti áron. Kutakodom az emlékezetemben, hogy ért-e valamiféle atrocitás benzinkutat abban az időben, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Az emberek megtankolták a Zsigulit, Trabantot vagy Skodát, esetleg Moszkvicsot, ott helyben készpénzzel fizettek, aztán mentek a dolgukra. Ennyire egyszerű volt minden…
Osztályunk megtekintette a kenyérgyárban folyó munkát.
A látogatás végeztével friss kenyeret majszoltunk a a gyár előtt, illata betöltötte az egész teret.
A tanulmányi kirándulások nagyon fontos eseményei voltak iskolai
tanulmányainknak. Tanáraink egy része azt remélte,hogy ezeken a látogatásokon egyszer
csak megvilágosodunk, és legott eldöntjük: milyen szakmát szeretnénk választani
majd, befejezve a nyolcadik osztályt. Akkoriban az oktatásban rejtélyes okból a szakmunkásképzést favorizálták.
Hányszor hallottam én is, hogy jó,jó,
lehet itt tanulni, olvasgatni, de egy szakma fortélyait azért mindenképpen el kéne sajátítani. Bármi történhet a
világban, és akkor ott van a szakma a kezünkben. Azzal pedig minden könnyebb. Apánknak volt is
egy konkrét elképzelése velem kapcsolatban: a nagy jövőjűnek látszó televízió-szerelést
javasolta. Emiatt aztán – midőn meghibásodott
Sztár típusú készülékünk – érdeklődve és
figyelemmel álltam a kiérkező Balassa
tévészerelő bácsi mögé, azzal a szándékkal, hogy kifigyeljem ,miket tesz a
készülékkel. Ám amint levette a televízió hátulját, ott olyan rendszertelen,
számomra minden logika nélküli összevisszaságot láttam, hogy hamarosan sarkon
fordultam.
Emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy majd csak lesz valami, ám most halogatjuk egy kicsit az
egész pályaválasztást.
Soha nem lehettünk biztosak abban,hol tűnnek föl, oldalukon a figyelmeztetéssel: érintésük életveszélyes. Szépek vagy esztétikusak éppenséggel nem voltak. De megszoktuk őket. Részei voltak így vagy úgy a városképnek. Miként mi magunk is…
Az ősz legvégén már a legfontosabb az volt, hogy felkészüljünk a télre.
A köztisztasági hivatal ezt mindig megtette. Sajtótájékoztatóból értesültünk, hány gépkocsi, sószóró,traktor és egyéb jármű várja a havazást. No és a megfelelő létszámú munkás is mindig készen állt. Aztán leesett az első hó, és akkor már bonyolultabb lett minden. Igaz: mindig eljutottunk, ahova akartunk. Legföljebb kicsit lassabban, akár gyalog is. Meg akkor sem történt semmi, ha otthon maradtunk a jó meleg szobában…
