Kategória: Morzsák

Télen-nyáron taxival

A taxiban az volt a legjobb, hogy akár telefonon is rendelhettük volna. Hiszen ott csörgött a készülék  éppen  a taxiállomás mellett, és ha éppen nem akadt fuvar, a várakozó volános sofőrök fel is vették.

Igaz, a mi  Erdősor  utcánkban akkor még nem volt telefonja senkinek. De ha kicsit beljebb mentünk a város felé, a Cseri úti ABC előtt már találtunk egy fülkét. Persze gyakran  nem működött, vagy épp nem volt nálunk tantusz,amivel hívást kezdeményezhettünk volna,  de hát  akkor már csak párszáz méterre voltunk a Kossuth tértől.  Onnan pedig már minden közel volt…

Mindent egy helyen

Például cipő kellett nekünk…Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora. (Nagyon nagy. És a nagyon nagy lábra a szocializmus, legyünk őszinték: nem volt felkészülve).

Ilyenkor legkézenfekvőbb megoldásként kínálkozott, hogy elmegyünk a Somogyba. Ha az idő tájt létezett nekünk tetsző cipő, akkor azt ott meg tudtuk vásárolni. Vagy azt mondták: jövő kedden érkezik áru. Eltesznek nekünk másnap délig egy párt. Ez is világos beszéd volt. De előfordult, hogy éppen egyáltalán nem volt raktáron semmi. De mennyire, hogy előfordult! Olyankor aztán nem maradt más, mint irány a Zselic. Ott még volt remény, hogy megtaláljuk, amit kerestünk.
Ennyire egyszerű volt minden!

Nagy piac a kispiacon

A Krisztus-kereszt tövében nénikék árulnak.

Emlékszem továbbá még egy vízcsapra, ami minden időben a szomjas emberek rendelkezésére állt. A kalinyini városrész háziasszonyainak nagy segítséget jelentett ez a piac. Közel esett, nem volt nyüzsgés,és csakhamar ismerőse lett minden árus minden vevőnek. Falu keletkezett a városban…

Távolsági járat

1972 lehetett, a lapok  épp a Fischer – Szpasszkij sakkvilágbajnoki páros mérkőzés-sorozatról írtak hosszú beszámolókat.  A korabeli világ szimbóluma volt ez a küzdelem.  A kiegyensúlyozott Kelet vívott itt harcot a bogaras,kiszámíthatatlan  Nyugattal.  Ezeket a csatákat aztán meg lehetett vívni  még a távolsági járatokon is. Közben persze beszélgetések zajlottak, fogyott a cigaretta, a keletkezett füstben pedig nem körvonalazódott különösebben semmi. Az idő  telt csak, és azt hihettük néha, hogy nekünk dolgozik…

Azok a nyílt napok

Tűzoltók között

A nevelés nemcsak az iskolai falai között zajlott.  Tanáraink néha kivittek bennünket az életbe, hogy lássuk a valóságot, lássuk: miképpen épül a mindennapokban az ország.  A legjobb persze az volt, amikor a tűzoltók nehéz,de szép munkájával ismerkedtünk meg.  Néztük lentről,  hogy miképpen dolgoznak odafönt a bátor tűzoltók vészhelyzetben, nehéz időkben. Emlékszem, nagyon sajnáltam akkor, hogy tériszonyos vagyok, és ebből  egyenesen következett, hogy itt kell valami elfoglaltságot találnom, lent, a földön…

A mi kis mozgólépcsőnk

Istenem, a Somogy Áruház!

Micsoda büszkeséget jelentett az a néhány méteres önfeledt emelkedés gyermekkorunkban!

A hetvenes évek legelején, ha nagy ritkán a fővárosba mentünk, a legnagyobb élményt a mozgólépcső jelentette nekünk, gyerekeknek. És akkor néhány évvel később a mi városunkban is lett! Nagy öröm volt ez nekünk. Kicsit talán kisebb volt, mint a metróba vezető, kicsit rövidebb, de a miénk. Csakis a miénk…

Állatkerti útmutató

Miénk ez a nap címmel a televízió egész napos műsort állított össze, – most nyolcvanhétben ¬- amelynek fő részét két város – Szeged és Kaposvár – vetélkedője jelentette. A tét nem volt kevés, hiszen a győztes megyeszékhely egy állatkert létesítésére szóló alapítványt nyerhetett.

És megnyertük. Ez a város – beleértve a kerékpározást is ¬ – legyőzte Szegedet. Mi, boldog kaposváriak méltán lehettünk büszkék. Magunkra, persze. Volt okunk az örömre, hiszen éreztük, mit jelent egy városnak, ha állatkerttel rendelkezik. Képzeletben már benyúltunk a majom ketrecébe, s banánt nyújtottunk a kedves állatnak. Szépnek, nagyon szépnek tűnt a jövő nyolcvanhétben, ha Kaposvárról néztük. . .

Petőfi tér

Uszodából hazafelé enni egy halat és inni egy korsó habzó sört. Igazi program minden évszakban.

Lehet, hogy ma már nem is engednék működését a hatóságok. Biztosan sok szabványnak nem felelnének meg azok a feltételek. Ám a feltételeken kívül az áru minden bizonnyal nagy sikert aratna. Mert a halsütőben elsősorban a halnak kell kiválónak lenni. Ezt Erzsi néni tudta jól, ebben a kis bódéban . ..

Kedd és péntek


Az sem biztos, hogy mindig céllal érkezett az ember. Csak tudni szerette volna mi a helyzet. Hogy mi mennyi? Hát itt mindig meg lehetett tudni. Plusz még azt is: milyen éppen a közhangulat, hogy jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok. Persze erről mindig volt sejtésünk,de hát jó volt megerősítést kapni…

Élet a Kiliánban

Volt egyszer tíz – vagy tán húsz – esztendő, hogy gyakorlatilag itt éltünk.

Ültünk a cigarettafüstös büfében, amit nagyon hozzáértő barátaink üzemeltettek, és ha megéheztünk, még ennünk is lehetett. Közben kiállítások nyíltak mellettünk, zenészek játszottak, nagy koncertek estek, színházi előadások történtek. Galambkiállítás is nyílt,elszabadult madarak tolla esett söreinkbe. A Kiliánba benézett előbb-utóbb mindenki, akivel beszélni szerettünk volna. Aztán egy időben egyre másra jöttek az emberek. Ők a rendszerváltó fiúk – mondta valaki. Félbe hagytuk magunk is a sörözést, s néztük miben mesterkednek. Kereshetjük azóta is azt a félbe hagyott korsót. Ki tudja hova lett…

Rétesbolt a Munkásőr-soron

Érdemes volt a nyolcvanas években a Munkásőrsoron járni.

Aki szerette a rétest, nagyon jól tette, ha útba ejtette a Munkásőrsort. Az ott üzemelő rétesboltban ugyanis mindig friss árut lehetett kapni. De mennyire frisset! Mintha csak a nagymama húzta volna ki a tepsit a sütőből, s tette volna tányérunkba, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzunk, mert még forró. Ez a varázs megmaradt ebben a boltban. Még egy traubiszódát is rendeltünk a meggyes és túrós rétesekhez, miközben szemünk az ilyen helyek kötelező kellékére, a bíróicás plakátra tévedt. Néztük a leghíresebb magyar modell karcsú alakját és Isten tudja mikre gondoltunk. Finom volt az a rétes, na…

Éva néni

. Mi bajunk lehetett nekünk gyermekkorunkban? Legföljebb, ha hűvösebbre fordult az idő, s mi erről a szülői intés ellenére sem vettünk tudomást, bekövetkezett a baj. Éva néni-morzsa…

De a baj is csak másnap reggel jött, nem azonnal. Hányszor fordult elő, hogy ébredés után öcsémmel megszólalni sem tudtunk, csak valami irtózatos hangú köhögés jött ki belőlünk. S amikor már nem segített anyánk sebtében készített herbateája, Rámpay doktornénihez vittek bennünket. A cseri gyerekek nem féltek az orvostól, mert olyan kedvesen senki, de senki nem beszélt velünk, mint Éva néni. Alig vártuk a váróban ülve, hogy elé kerülhessünk. Emlékszem, mikor már közeledtem a tizennegyedik évemhez, s ahogy ott feküdtem a vizsgálóágyon, száznyolcvan centisen, végignézett rajtam, s csak annyit mondott: kicsi ez az ágy nekem már, legközelebb a felnőtteknél álljak sorba. Az érzésre emlékszem, arra a szomorúságra, ahogy ott álltam, kilépve a rendelőből, kezemben egy Vegacillin-recepttel. Érezve, hogy éppen most van vége a gyerekkornak…

Kultúra

Volt bennünk egyfajta naprakészség.

Először is kellett tudni –ha értelmiségi pályára készültünk – hogy mi megy aznap a színházban. És a moziban. Azt, hogy mit írnak a lapok. Aztán pedig a folyóiratok. Minden hónapban akadt két-három írás, amit okvetlenül el kellett olvasni, ha beszélgetni akartunk egy társaságban. A legutóbbi Tiszatájban, Alföldben, Valóságban, Mozgó Világban,Élet és Irodalomban,Jelenkorban mindig találhattunk egy-egy fontos írást. Ezek adódtak aztán egyszer össze…

Tüskevár

Voltak épületek, amik már akkor régi-régi időkből maradtak meg. Jó volt előttük megállni, ablakukon benézni.

Megállni, és ablakukon benézni. Előfordult: üvege sem volt már annak az ablaknak, így tűnődhettünk azon is: ablak-e egyáltalán a puszta keret. Hogy mi tesz ablakká egy ablakot. Ifjak voltunk, ilyesmi is érdekelt bennünket. Aztán új s új városrendezési tervek jöttek, s ezek a régi épületek eltűntek. Ez a sorsa a régi épületeknek egyébként, hogy hosszú szolgálat után eltűnjenek, és újak épüljenek helyükre.
A tüskevári kápolnában (ha az volt?) soha nem jártam. Ha most a képre nézek, mégis azt érzem, kár,hogy nincs már, mert sok melegszívű ember imáját hallgathatta, s midőn megtisztulva kijöttek onnan, egy kicsit jobb lett a világ. Hát persze, hogy hiányzik az ilyesmi…

Régi vidámságunk

Fotók harminc évvel ez előttről. Vidámság-morzsa…

Nyolc óra munka – de hát tudjuk jól. Nyolc megveszekedett órán át menni a gépsorok mögött, ellenőrizni a folyamatot. Mert a cérna elszakadhat néha. Az arcokon mégis jókedv, derültség. Munkáslányok a nyolcvanas évekből. Persze Gyertyás László fotók. Merthogy ő tudta ezeket legjobban. Hogy a kép mindig szóljon valamiről. Akkor is, később is…

József Attila könyvesbolt

Az idősebbek még a hetvenes években is csak Fenyvesiként emlegették.

Hajdani tulajdonosa, Fenyvesi Béla ezzel a vállalkozásával sok évtizedre beleírta magát a város emlékezetébe. Nekünk ez a bolt esett útba: jövet és menet. Leszállva a 4-es buszról sietve a gimnáziumba, reggelenként éppen csak oda tudtunk sandítani a kirakatra, és nyugtáztuk, hogy történt-e változás. Hazafelé aztán már ráérősen megálltunk, szemléltük a kirakott könyveket. Hetente kétszer valahogy kötelezőnek is éreztük, hogy belépjünk az olajos padlózatra, és körbesétáljunk. Az eladók nem kérdezték már rég, hogy mi járatban vagyunk, tudták: bármelyik íróról, költőről szó lehetett aznap Szoliva tanárnő irodalomóráján, és mi szeretnénk utána olvasni a hallottaknak. Inkább néha mi kérdeztük az eladókat, egy-egy könyvre mutatva, hogy érdemes-e megvenni. Abban az időben az eladók kíváncsiságból is elolvasták a népszerűbb könyveket, mert szerették tudni mit kínálnak a vevőknek…

Soóky Miklós felvétele

3.60Ft/kg

A kenyér minden időben a legfontosabb. 3 forint 60 fillér

Úgy telt el a gyermekkorunk, hogy kétféle kenyér közül is választhattunk. Feltéve,ha gazdag volt a kínálat, és éppen mindegyiket lehetett kapni. A gyártó természetesen a Sütév. A barna kenyér kilója három forint, a fehéré pedig hatvan fillérrel több. És végig annyi, végig, az egész gyermekkor ideje alatt. Később persze már voltak változások…

Útba esett

Ha már arra jártunk, okvetlenül be kellett mennünk.

Semmi nem indokolta, hogy abban az időben húszon valahány évesen elballagjunk mellette, mintha ott sem lenne. Nem indokolta semmi, hogy ne vegyünk tudomást a város kultikus kocsmájáról, a Három Huszárról. Ezért aztán mára maradtunk itt még páran, akik ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyiknek tagjai megadták a tiszteletet ennek a vendéglátó ipari egységnek. S a többinek is, persze. Egy korsó éppen öt forint húsz fillérbe kerül, bőven mérve a habot. De a hab alatt mégis csak ott volt a sör, az a semmi máshoz nem hasonlítható sör. Érezzük szánkban ízét azóta is…

Csíííz

A nyolcvanas évekre tulajdonképpen lehetett mosolyogni. Csíííz-morzsa…

Fiatalok. Tanulók. Néznek a gépbe és mosolyognak. Felszolgálók lesznek, azt tervezik,és mosolyognak a nyolcvanas évekre, de belül,ott mélyen tán még az ezredfordulóra is. Jól választottak – gondolják. Amíg vendég lesz, pincérekre is szüksége lesz a hazának. Vendég pedig itt mindig lesz, mondták nekik, mert ez a nép nagyon tud dolgozni, ha netán úgy adódik, de tud szórakozni is.
Néznek a gépbe, várják az exponálást és mosolyognak. Boldogság és elégedettség fut át arcukon.Ott, akkor…