Kilencszázhetvenöt forró nyarán egymást érték a győzelmek.
A pécsi gócpont csapatát is simán megvertük 4:2-re. Ráadásul saját pályájukon. Előtte nap a reggeli levélösszerakásnál lépett oda hozzám Korb szaktárs a főnökségről, és mondta, hogy rám is számítanak az utazó keretben. És azt is mondta, hogy nagyon együtt van a csapat. Hogy ő úgy érzi: bennünk van a győzelem. Nem fordulhat elő még egyszer, ami a tavaszi Postás Kupán. Tudniillik ott egy kicsit összeroppant a csapat. 11:0 lett a vége. És nagyon is igaza lett Korb szaktársnak, mert nagyot hajtottunk. Mindenki kitett magáért. Utána sokat vicceltünk vacsora alatt szegény pécsiekkel, vigasztaltuk őket, nehogy elmenjen a kedvük örökre ettől a szép sporttól. Hazafelé, emlékszem jól, volt egy pillanat, amikor magam is arra gondoltam: mi lenne, ha ez a csapat együtt maradna. Mindenkit, de mindenkit legyőzne, úgy éreztem akkor. De hát nem maradt együtt…
