Társulat

Nyár végén mindig meg kellett állnunk azon a sokat látott Május 1. utcán.

Abban az időben mindig izgatottan vártuk, hogy kezdődjék végre a színházi évad. Álltunk a művészek tablója előtt, és örömmel konstatáltuk: kedvenceink szerződést hosszabbítottak, esetleg érkeztek újabb tehetségek is. Álltunk a tabló előtt, és arra gondoltunk: mennyi, de mennyi szép esténk lesz…
Nyár végén mindig meg kellett állnunk azon a sokat látott Május 1. utcán. Társulat-morzsa…

Abban az időben mindig izgatottan vártuk, hogy kezdődjék végre a színházi évad. Álltunk a művészek tablója előtt, és örömmel konstatáltuk: kedvenceink szerződést hosszabbítottak, esetleg érkeztek újabb tehetségek is. Álltunk a tabló előtt, és arra gondoltunk: mennyi, de mennyi szép esténk lesz…

Színházparkban

Figyeltünk minden szavukra.

Nemcsak a színpadon, hanem a mindennapokban is. Találkozókon vettünk részt, ahol megvitattuk a legfontosabb kérdéseket. Azt, hogy miben élünk, mi vesz körül bennünket, mit lehet tennünk: nekünk, nézőknek, s mit a művészeknek, ott fönn a színpadon. És ilyenkor mindig közelebb kerültünk. Valamihez…

A „Kiskomlós”

Komlós István színművész kilépett az élet függönye elé, és meghajolt az elmúlás előtt. 89 esztendős volt.

Az a színész volt, akit elég volt egyszer látnunk ahhoz, hogy örökre megjegyezzük. A hatvanas években kevés bemutatót tartottak nélküle a Csiky Gergely Színházban. Elsősorban az abban az időben gyakorta műsoron lévő operettekre emlékezhetünk, amelyekben mindig vidám perceket szerzett jelenlétével, alakításaival a nézőknek. Az immáron kaposvári jelenségként emlegetett színháztörténeti időszakot megelőzően ő önmagában is jelenség volt. Termete miatt mindenki csak Kiskomlósnak hívta. Kedves, mindig vidám személyisége filmeken is megmaradt. Szerepelt például a Mephisto című Oscar-díjas filmünkben is.A színházi legendák szerint ő volt az első, aki az 1955-ben alakult társulathoz aláírt. És innen ment nyugdíjba, harminchat évvel később.

Kísérje vastaps a mostani hosszú útját!

Félmilliós színház

Színházunk annak idején rohamtempóban épült. A korabeli sajtó ugyancsak megrótta ezért a város vezetőit.

Kaposvár lélekszáma a századforduló körül nem érte el a huszonötezret. Mégis már a millennium után egyre gyakrabban szerepelt a sajtóban a színügy barátainak óhaja — miszerint kőszínház kellene a városnak. Az építkezés Magyar Ede és Stahl József tervei alapján 1910-ben kezdődött. Egyetlen kikötés volt csupán: a kaposvári épület, ha csak egy férőhellyel is, de nagyobb legyen, mint az 1895-ben épült pécsi színház …
Hihetnénk, hogy a sajtó dicshimnuszokat zengett az átadásokról szóló tudósításokban. A Somogyvármegye az esemény előtt két nappal azonban így harangozta be az átadást: „Nem! Félmilliós színház túlságosan sok Kaposvárnak. Aki mezítláb jár, az előbb cipőt vegyen, s csak aztán cilindert. E két ruházati kellék beszerzésének hibás időrendi fölcserélése, ez a legtöbb vidéki város nem minden komikumtól ment nagy átka.”
Hogy mi volt ennek a fenntartásnak az oka, arra ugyancsak’ rávilágít a cikk egy másik része: „Kaposvár hiába épített színházat, ezzel csak nagy nyomorúságáról állított ki drága, cifra bizonyítványt és nem a kultúréhességéről. A burkolatlan hosszú utcák nyári porát és őszi sarát nem takarja el a színház hivalkodó, hencegő cifrasága.”