Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Csak erős idegzetűeknek volt tanácsos behajtani ebbe az utcába. Kivált kisebb vagy éppen nagyobb esőzések után. Valahogy soha nem jutott erre az utcára pénz, hogy rendbe lehessen tenni. Így aztán maradtak a gödrök, a kátyuk, és maradt a türelem. No meg az óvatosság. Rájöttünk, hogy soha nem szabad elhagynunk a járt utat, a járatlanért. Ennek a fölismerésnek amúgy hasznát vettük máskor is. Mert örök érvényű igazság…
Abban a szökőkútban meglátni gyerekkori arcunk.
Belenézni az alig fodrozódó vízbe, és látni akkori arcunk! Ahogy mosolytól tejfogunk látszik, mögöttünk pedig jönnek-mennek a hatvanas évek. Nincs már Aranycsapat, de van rock and roll, csak ügyesen kell csavarni a táskarádió keresőjét. Nézzük a vízben csikófrizuránkat, és szent fogadalmat teszünk: ha megnövünk, nekünk is akkora hajunk lesz, mint azoknak a nagy fiúknak, akik a grundon mindig elveszik tőlünk a labdát…
A korabeli Pláza szerepét töltötte be ez a sor. Szolgáltatás szolgáltatás hátán.
A Budai Nagy Antal utca hajdani butikjai igen fontos szerepet töltöttek be a kor gazdaságában. Itt tömörült ugyanis a magánszektor képviselőinek egy része. A nők körében népszerű Geberta fodrász üzlete itt működött, mellette Lovró Sándor bőrdíszműves – időnként körkörös mozgással fix-pont után kutatva – kínálta szebbnél szebb alkotásait a járókelőnek. És néhány lépéssel arrébb Tóth cukrász isteni vanília fagyiját kaphattuk nyáridőben. Volt idő, hogy egyenesen a rendes havi vásárt tartották ebben az utcában. A vevőkör pedig ilyenkor és máskor is mindig rendkívül színes és vegyes volt, hiszen a pályaudvarok közelsége szinte csábította az embereket: a vonat vagy busz
Soóky Miklós felvétele
Vajon mely időszakát nevezhetjük fénykornak?
Mert minden vendéglőnek vannak fölfelé ívelő, nagy korszakai, ám a törzsvendégek, akik évtizedekig kitartanak egy-egy hely mellett, jól érzékelik a hullámvölgyeket is. Pályám elején néha-néha ide jártunk ebédelni. Egy sólet-egy korsó sör. Legtöbbször ez volt a rendelésünk. Akkor már ismertem Magyar Józsi bátyám ide vonatkozó történetét. A Városi Tanács lendületes munkatársaként a szűnni nem akaró hatvanas évek délelőttjein már tíz órától egyre gyakrabban nézett ki az ablakon. Várta, hogy az Erzsébet ajtajában megjelenjen a pincér, s abroszt rázva jelezzen. Mert jel volt ez a hivatali embereknek: kisült a pogácsa. S csakhamar érkeztek is a derék férfiak,hogy megkóstolják az aznapi sütést, és a friss csapolásról sem feledkeztek el. Minden bizonnyal egyik fénykorát abban az időben élte ez a vendéglő…
Klencsár Gábor felvétele
Háttal pedig nem kezdünk fotót.
Látom,rögtön látom: a nyolcvanas évek! A jó szemű és szépreményű Klencsár Gábor (vajon mi lett vele?) fotója. S ott sétálunk, fontolva haladunk, magunk is, előre az időben, miként ha lenne minden vidám és reményteljes. Igen, most, hogy ezt írom,a reményre emlékszem leginkább. Hogy majd vége lesz egyszer ennek az egésznek, és más idők jönnek el, szebbek, jobbak, és legfőképp: szabadabbak. Ezt gondoltuk akkor. És köröttünk emberek mindenütt, és arcukon látszik: ezt érzik mindannyian ők is.
Nincs ma már az a bizonyos utca sehol. Eltűnt, miképp a remény…
Ültünk a végeláthatatlan udvaron, s nem értettem a nagymama szemébe szökő könnyeke
Kérdezni sem lehetett tőle semmit. Állandóan csak arról beszélt, hogy holnap elutazunk Kaposba,és végleg ott fogunk lakni. Csak nyári szünetekben jöhetünk Szendi-hegybe, mert az iskola, ahova majd járni fogunk, hosszú szüneteket is ad. Apám, hogy elterelje búcsúzkodó figyelmünket, hangosan olvasni kezd az aznapi újságból, egy John Kennedy nevű elnökről, akit tegnap meggyilkoltak. Hiába minden, mégis szipogva hagyjuk ott nagymamáékat.
A nagy teherautóból az Erdősor utcában szálltunk ki. Az utca jóindulatú kifejezés még ekkor, hiszen jobboldalt inkább dzsungelnek nevezhető vadon vette körül azt a tisztást, amely később meghatározta az életemet és öcsémét is; a cseri lőtér vidékének kimeríthetetlen lehetőségei.
Családunk fél évszázadnál is hosszabb idő óta őrzi az első cseri napok egyikéből egy mondásat öcsémnek, aki egyetlen kérdésbe sűrítette véleményét:
„Ez nektek Kaposz?”
Visszatekintve: igaza volt, hiszen az aszfalt nélküli utca kátyúi közé egy könnyű nyári eső után sem merészkedtek be a Warsavák, vagy ha elővigyázatlan sofőrök mégis megtették, örülhettek, ha valamelyik házban otthon leltek valakit, aki megsüllyedt járművüket segített kimenteni.
Anyámnak a tanácson egy irodás hölgy gratulált,mert szerinte a város egyik legszebb pontján vettünk telket. Elmondta, hogy a tervek szerint az erdő helyén park lesz, új iskola, óvoda, majálisokat, vásárokat tartanak majd. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy kisvasút vezet a töröcskei legelőig, ahol mesterséges tavat létesítenek, és állatkert építését is tervezik.. Szóval: volt remény bőven…
A cseri sorompót hányszor, de hányszor éppen az orrunk előtt eresztette le a bakter!
Azt is hihetnénk, hogy a hetvenes években megváltásnak tekintették az itteniek a gyalogos felüljáró megépítését. Pedig nem! Mert amint lezárták a sorompót , ott volt rögtön a dilemma: érdemes-e nekivágni a lépcsőknek, avagy a következő percekben már jön a vonat. Később, amikor kocsival járhattunk, ugyanez vonatkozott az autós felüljáróra is. Ezért aztán legtöbbször hazafelé menet megvártuk, amíg elmegy a vonat, de előfordult gyakran, hogy a bakter kiszólt, lesz még a gyékényesi is, de baj akkor sem történt. Vass Jóska bácsival ilyenkor megbeszéltük, mikor érkezik várhatóan farmer majd a Somogy Áruház férfi ruházati osztályára, mert akkor nekünk eltesz egyet, csak be kell mennünk érte. Fontos kapuja lett tehát a Csernek a sorompó…Türelemre, kitartásra és önuralomra nevelt bennünket…Ezért aztán ha türelmes, kitartó, és nagy önuralommal bíró emberrel találkozunk, nyugodtan megkérdezhetjük tőle: nem a Cserben lakott-e véletlenül. Nagy a valószínűsége, hogy igennel válaszol…
Emlékszem, egy októberi estén szerte az utakon,egyszer csak keresztbe álltak járműveikkel a taxisok.
Tiltakoztak, mert vannak idők, amikor tiltakozni kell. Másnap mindenki gyalog indult munkába. Mindenki. És mi történt? Erre emlékszem a legjobban. Rég nem látott ismerősök találkoztak, megálltak, beszélgettek, elkísérték egymást. Hazafelé – így mesélték nekem – még az is megtörtént, hogy beültek egy presszóba, kocsmába, és megittak egy sört. Felbolydult méhkas lett a város, csupa üdvözlés lett a hazafelé út. Nagyon lehetett érezni, hogy otthon vagyunk. Még harminc éve sincs ennek…
Volt egy kanyar, ami után már azt éreztük: megérkeztünk.
A belváros illata először a Széchenyi-téren csapott meg bennünket. Ott már bolt is volt, vasárnaponként odáig kellett gyalogolnunk, ha netán elfogyott anyánk élesztője. S következett az Ady Endre utca, utána pedig jött, jött minden velünk szemben. Érezni lehetett,hogy ez már nem a Cser…
Az emberek össze-vissza éltek a köztereken.
És akkor elhatározták a vezetőink, hogy rendnek kell lenni. Mindenütt. Csakhamar ismeretlen egyenruhákban ismerős emberek tűntek föl. Engedélyeket kértek a gyanús egyénektől,és ha a papírok rendben voltak, nem kellett félnie senkinek. Mindannyiunk örömére nyílhattak tovább a kardvirágok…
Ahogy eltűnnek épületek, emberek,úgy válnak enyészetté néha egész utcák is.
Bár előfordulhat, hogy a nevük megmarad, de az új házak – legyenek is bármennyire szépek, modernek – soha nem rendeződnek a régi emberek fejében Béke utcává, Szondi utcává. Mert a tudat legmélyebb pontjain, ahol a legtitkosabb dolgaink időznek el, örökre befészkelték magukat azok a hajdani épületek. Földszintes ifjúságunk sáros útjai olyképpen ragadtak ormótlan cipőinkhez, hogy levetni nem vagyunk képesek azóta sem. Megyünk csak bennünk, lépdelünk, egyre kimértebben, egyre lassabban, valami alig látható fölirat irányába. Tisztább időben mintha képesek lennénk még kibetűzni: CÉL. De lehet, hogy csak képzelődünk…
Télen persze minden lelassult.
A Zsigulik, Trabantok óvatosabban jártak, a Zaporozsecek pedig magabiztosak lettek. Körforgalom sehol, szükség sem volt rájuk. A környék ellátását pedig jól szolgálta az ABC, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Igy mindenki jól járt…
Azok a régi utcák! És azok a régi házak!
Érdekes: az épületek eltűnésére sehogy sem emlékszem. Mintha mindig lettek volna, és mindörökké megmaradnának. De hát mikor tűntek el? Egy reggel vagy éveken át, szép lassan és csendben? Nincsenek. Ennyire egyszerű lenne?
Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké.
Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket…
Miként ha képeslap lenne.
A leesett hóval mindenkor megjött a nyugalom is. A hetvenes-nyolcvanas évek nyugalma…Persze bonyolult, összetett nyugalom ez. Mindegy. Eltűnt, ahogy Latinka Sándor szobra, és nem tudni hol van most éppen…
Csak arra a nagy hóra emlékszem.
Utólag viszont nem lennék képes megmondani, mennyire éreztük már az új gazdasági mechanizmus első eredményeit. Nincs olyanfajta emlékem, hogy kézzelfogható lett volna valami is, az előző évben felvázolt új elképzelésekből. Lehet az is, hogy valamivel jobban éltünk, mert apánk hozott egy szánkót. Ma is látom, ahogy megáll a hóesésben, és ráhasal a kétszemélyes ródlira, úgy csúszik le a szomszéd utcából, szinte egészen az ajtónkig. Aztán szánkóról szállva csak annyit mond: ez már a tiétek.
Nem lehet az ilyen havakat elfeledni, annyi biztos, ha más kiesik is az emlékezetből. Ám a lényeg – de hisz látjuk – megmarad mégis.
Sok épület már nem jött velünk a XXI.századba.
Ám ahogy lépdelünk, mindig ők, mindig ezek vannak mögöttünk. Csak ha visszanézünk, tűnnek el. Nem tudni hova,merre,de soha nincsenek a helyükön. Érdekes nagyon…
Jöttek a hideg napok.
A hatóságok is tudták ezt. Éppen ezért engedélyt adtak, hogy ezekben az időkben begördülhessen egy mozgóárus a városi tanács elé, és forró teát,kávét,ilyesmit kínáljon a járókelőknek.. Aztán jött a tavasz, a kocsit pedig elhúzták onnan. Aki akart, az jól járt. A városkép meg forgott a saját zsírjában…
Voltak városok, amelyekben már akkor díszburkolat borította a sétáló utcát.
A mi városunk nem ilyen volt. Mégis mennyire jólesett végig menni azon az aszfalton, napjában akár többször is. Ez volt a mi korzónk. A korabeli közösségi oldal! Itt mindenkivel lehetett találkozni, mindenkinek lehetett üzenni, mindenkiről meg lehetett tudni a legújabb híreket…
Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké.
Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket