Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Naphosszat a medencében tölteni az időt.
Mert nincs más fontos dolgunk semmi, egyszerűen csak az a feladatunk, hogy kedvünkre múlassuk az időt. Nem árnyalják jókedvünket gondok, UV-sugarak. Nem is tudunk létezésükről. A Nap süt. Sehol egy felhő . Ifjúság, ó ifjúság! …
Az új lakótömbök gyerekeinek nehezebben telt a nyár.
Voltak ugyan játszóterek, de a legnagyobb kánikulában igazából nem volt jó sehol. A lakásban forróság, odakint forróság. Maradt hát a lépcső. A lépcsőn nemcsak járni lehetett ugyanis, hanem kiváló ülőalkalmatosságként is szolgált. És akkor már elég volt egy pakli magyar kártya, néhány környékbéli barát, és indult is a parti. Zsírozás, snapszer,durák. Mindegy volt, csak szűnjön valahogy az a nagy meleg …
Soóky Miklós felvétele
Vajon mely időszakát nevezhetjük fénykornak?
Mert minden vendéglőnek vannak fölfelé ívelő, nagy korszakai, ám a törzsvendégek, akik évtizedekig kitartanak egy-egy hely mellett, jól érzékelik a hullámvölgyeket is. Pályám elején néha-néha ide jártunk ebédelni. Egy sólet-egy korsó sör. Legtöbbször ez volt a rendelésünk. Akkor már ismertem Magyar Józsi bátyám ide vonatkozó történetét. A Városi Tanács lendületes munkatársaként a szűnni nem akaró hatvanas évek délelőttjein már tíz órától egyre gyakrabban nézett ki az ablakon. Várta, hogy az Erzsébet ajtajában megjelenjen a pincér, s abroszt rázva jelezzen. Mert jel volt ez a hivatali embereknek: kisült a pogácsa. S csakhamar érkeztek is a derék férfiak,hogy megkóstolják az aznapi sütést, és a friss csapolásról sem feledkeztek el. Minden bizonnyal egyik fénykorát abban az időben élte ez a vendéglő…
Ahogy morzsázgatva ülök itt a megannyi emlék között, sokszor szembe kerülök a problémával: szép-szép a történet, ám honnan kerítek hozzá fotót?
Nem lenne most semmi bajom, ha annak idején fényképezőgéppel indulok útnak abba a bizonyos életbe. Ám igen ritkán vettem fotómasinát a kezembe. Ennek pedig csak egy kicsit volt az a fiatalos hetykeség és kivagyiság az oka, ami elhitette velem: a valóságot meg kell írni, annyira hitelesen, tündéri realizmussal, hogy azt érezze, lássa maga előtt az olvasó, s így nem kell holmi fotókon bemutatni.
Ám az igazi ok mégis az én Gyertyás Laci kollégám volt. Ahogy ő volt képes képileg szemlélni a világot, úgy bizony csak nagyon-nagyon kevesen szemlélték. Emlékszem, amint végignéz a szép zselici tájon, és csak annyit mond maga elé: Istenem, telerakták a képet villanypóznával! Mert neki kép volt a táj, az ember, a történet. Nevetséges lett volna nekünk fotózással próbálkozni.
Lassan húsz esztendeje ment el közülünk, negyvenhét esztendősen.
Mostanában sok időt töltök régi fotók böngészésével. Nézem-nézem a képeket, s közben lesem-figyelem: milyen érzéseket keltenek bennem. Néha mosoly fut át arcomon,ilyenkor azt hiszem: tudom mit akart üzenni ezzel a képpel a hajdani fotós. Megfordítom általában ebben a pillanatban a képet, hátha van valamiféle támpont. Legtöbbször ott olvasom rajta Gyertyás László nevét. Ilyenkor szinte még hangját is hallom, magam elé képzelem,ahogy vár rám – kezének természetes meghosszabbítása a fényképezőgép -, várja, hogy induljunk valami ismeretlen téma nyomába…
Egyszer csaknem fegyelmit kapott Nemes Géza bácsi. Szokásos nyári munkán lévő diák nem volt még elég érett a mintavételre, és olyannyira rosszul lett, hányt, hogy haza kellett mennie. Másnap édesanyja, aki Géza bácsi szerencsétlenségére éppen tanárnő volt, és ismerte jól a szocialista nevelés alapszabályait, bement a postára és a vezetőségnél panaszt tett. Nyári munkára adta a fiát, hogy tanuljon fegyelmet, szorgalmat, erkölcsöt, erre első nap részegen megy haza már kora délután.
Békeffy szaktárs, a posta igazgatója, csak ingatta a fejét, és fegyelmi eljárást kezdeményezett Géza bácsi ellen.
Nem tűnt haragosnak, de szigorú ember lévén szerette, ha rend van az általa vezetett munkahelyen.
-Mit írjak Nemes szaktárs az esetről? – kérdezte Géza bácsit, aki lassan, kimérten diktálni kezdte az előző nap történéseit:
-Együtt indultunk a kézbesítésre. Útközben többször figyelmeztettem a gyereket, hogy ne egye az útszéli fákról a meggyet, mert senki nem tudhatja, hogy mivel permetezték. Tanácsomat meg nem fogadta, ezért nem lehet csodálkozni, hogy elrontotta a gyomrát.
-Menjen a fenébe – mondta a mindenkor szigorú Békeffy szaktárs, azzal kivette az írógépből a lapot és összegyűrte.
Úgy látszik nem volt elég ezen a héten még a halálból. Ma este Bálint Gyuri bácsi is itt hagyta ezt a világot.
Nehéz és hosszú életet kapott a sorstól. Méltósággal viselte mindkettőt.
Néhány hónappal ezelőtt volt szerencsém Várdán, egy esten közönség előtt kérdezhetni. Az a mérhetetlen humánum ragadott meg, ami a válaszaiból áradt. Akkor azt ígérte, hogy eljön majd, és legközelebb folytatjuk az abbahagyott beszélgetést. Túl a századik életévén is tervezett. Intézmény lett az elmúlt évtizedekben, az ország Bálint gazdája. A közösségi oldalak megjelenésével még több emberhez sikerült eljutnia tanácsaival, ötleteivel.
Mindig segíteni szeretett volna ezekkel. Segíteni, mert hitte, hogy ezáltal jobbá lehet a világ.
Már biztos, nem csak az emberek gyászolják: legyen a mai éjszaka bármennyire rövid, de hajnal eljöttén a növényeken harmat ha csillog, könnyek lesznek azok.Mert a virágok, fák, vetemények is siratják Gyuri bácsit…
Ott voltunk.
Azon a napon furcsa jelenséget lehetett tapasztalni a téren. Egy pillanatra mintha láttuk volna a jövőt. A mi tulajdon jövőnket. És szép volt az a jövő, teli vidámsággal, egyre növekvő jóléttel (azt hiszem így hívtuk akkor) és szabadsággal. Jó sok szabadsággal. Most, hogy nézem a fotót, mintha teljesen tisztán emlékeznék mindenre…
Alig két évtizednyi időre tehető tündöklése…Mégis abban az időben a legjobb helyek egyikének számított…
A hetvenes évek közepén nyílt meg. Elsőre rögtön a söröző része jut eszünkbe. Nyáron a két terebélyes fa alatt ülni igazi kikapcsolódást jelentett. A beszélgetések azt hiszem itt estek a legjobban. Csokonais volt minden. És igen kiváló a konyha.
Amikor bezárt, bizony nagy űrt hagyott maga után…
Takáts Gyula 1937 nyarán Finnországban járt. Az ott szerzett élményekből több vers is született. A korabeli helyi újság viszont beszámol egy vele esett érdekes történetről is.
Hazaérkezése után az egyik vele megesett történetről beszámol a helyi sajtó is, Kaposvári tanár érdekes élménye egy finnországi városkában címmel. Érdemes elidőznünk a cikknél, mert az érdekességen túl talán jellemzőnek is tekinthetjük „Ifj.dr.Takács (sic!) Gyula kaposvári tanár nyárra Finnországba utazott. (Ezen a nyáron már valóságos magyar invázió van Finnországban) Egy este egyik finom, kedves, tiszta igazi finn városkába, Jyvaskyläbe érkezett. Sajnos rosszkor, mert a városkában nagy ünnepség volt, az ország minden részéből seregestől érkeztek a vendégek, az összes szállodák szobáit lefoglalták. A magyar tanár órákig jött-ment a városban, végigportyázott minden szállodát és panziót, szobát azonban nem kapott. Tanácstalanul ácsorgott a világos nyári éjszakában. Fáradt volt. Reménytelen helyzetét az is súlyosbította, hogy Jyvaskyläben senki nem beszélt németül, csak finnül.
Amint így ténfereg, egy diáksapkás fiatalembert fedez fel. Ez bizonyosan tud németül, gondolja. Úgy is volt. A fiatalember szigorló mérnök volt. Sajnálkozva mentegetőzött, hogy nem adhat szállást a kaposvári tanárnak a maga lakásán, de mint mondotta, ő az üveggyárban dolgozik, s oda idegen nem teheti be a lábát. Azonban készséggel segít neki lakást szerezni. No, ami nem sikerült dr.Takácsnak, az nem sikerült a mérnökhallgatónak sem. Végigjárták az összes szállodákat, eredmény nélkül.
Nincs más hátra – mondta a finn – el kell mennünk a rendőrségre, ott talán tudnak segíten
Meghallgatta az esetet, majd habozás nélkül így szólt: – Felírom a lakásom címét, tessék a kulcs, – zsebébe nyúlt és kivette lakása kulcsát. – Most senki nincs otthon, családom vidéken nyaral. Én sajnos nem kísérhetem el a magyar urat, mert szolgálatban vagyok. De menjen be nyugodtan, mindent megtalál, amire szüksége van. Aludja ki magát. A kulcsot adja át a szomszédomnak. Jóéjszakát kívánok. Dr. Takács elment a megadott címre. Az őrmester lakásában mindent megtalált, amire szüksége volt. Kényelembe helyezkedett, reggelig aludt mint a bunda. Reggel megfürdött és a kulcsot átadta a szomszédnak. (Új Somogy. 1937.augusztus 7.)
Vannak időszakok, amikor a legszebb.
Nézni a jövőbe, mosolyogva: az a legjobb, az a legszebb. Nem érdekes mi jön, mi vár ránk, legbelül érezni: úgyis megvívunk mindennel. Szeretem az ilyen képeket. Kár, hogy ez már annyira, de annyira régi. Ezért aztán ma már tudni lehet akár azt is: odaveszett régen az a hit és remény. Csak a kép maradt. Egy fotó. Vagy ahogyan mondani szeretjük: egy amolyan morzsa…
Figyeltünk minden szavukra.
Nemcsak a színpadon, hanem a mindennapokban is. Találkozókon vettünk részt, ahol megvitattuk a legfontosabb kérdéseket. Azt, hogy miben élünk, mi vesz körül bennünket, mit lehet tennünk: nekünk, nézőknek, s mit a művészeknek, ott fönn a színpadon. És ilyenkor mindig közelebb kerültünk. Valamihez…
Frissen ragasztott plakátok előtt álltunk, és próbáltuk az olvasottakat memorizálni.
Volt ugyanis program, s nem szerettük volna, ha valamiről lemaradunk. Például azért, mert épp Krakkóba, Zakopanéba, vagy Várnába utazunk. Mindenkinek volt kedvenc együttese, azon természetesen illett megjelenni. No meg a többin is. Az ifiparktól volt miénk a saját ifjúságunk…
Mindannyian megszeppenve ültünk a Bizottság előtt.
Mert a Bizottság – bár segítőkész,humánus, együtt érző volt – ám ugyanakkor szigorú is. Nem lehetett csak úgy handabandázni előttük. Alaposan fel kellett készülni. És nemcsak a vizsgára,hanem az azt követő időkre is…
Klencsár Gábor felvétele
Háttal pedig nem kezdünk fotót.
Látom,rögtön látom: a nyolcvanas évek! A jó szemű és szépreményű Klencsár Gábor (vajon mi lett vele?) fotója. S ott sétálunk, fontolva haladunk, magunk is, előre az időben, miként ha lenne minden vidám és reményteljes. Igen, most, hogy ezt írom,a reményre emlékszem leginkább. Hogy majd vége lesz egyszer ennek az egésznek, és más idők jönnek el, szebbek, jobbak, és legfőképp: szabadabbak. Ezt gondoltuk akkor. És köröttünk emberek mindenütt, és arcukon látszik: ezt érzik mindannyian ők is.
Nincs ma már az a bizonyos utca sehol. Eltűnt, miképp a remény…
Angyali fiúk nem csak ebben a városban éltek. Korábbi fotó.
A testük itt járt-kelt közöttünk, de egy másik énjük valahol messze lebegett. A bicegve járó Gyuri,aki hibás kezéből moziműsort osztogatott a szembe jövőknek, Lacika, az önfeledt mosolyú, és Vili, a fékezős, aztán János, a köztisztaság elhivatott embere. Velük, tőlük is csak szebb lett minden.
Vilit még ma is látom néha a városban. Arcával az idő játszott ráncososdit, mosolyát is eltüntette. Kezéből hiányzik a hajdan elmaradhatatlan Szokol rádió.
Senki nem tudott úgy fékezni egy képzeletbelit, a nagyon is valóságos utcán. Hányszor de hányszor beszéltük rá csúcsforgalomban, hogy a Ruhagyárból kijövő asszonyok előtt fékezzen egyet, ahogy átkelnek tömegesen a Mézes Mackó előtt a zebrán. S mi a teraszról néztük, ahogy azok megijednek. Mert Vili nemcsak életszerűen, hanem nagy dramatikus képességekkel utánozta az autók kerekeinek csikorgását.
Egyszer azonban hiába kapacitáltuk. Nem fékezett, ígérhettünk mi bármit. Pedig délutáni csúcsforgalom volt, éppen kiadós nyári zápor után szinte gőzölgött az aszfalt.
-Ne kéresd magad már Vili – mondta oda neki egyikünk. Mit játszod itt magad?
Vili hosszan maga elé nézett, ingatta a fejét, és csak annyit mondott:
– Nem kéretem. De nézd meg milyen az aszfalt. Ráfékezek, és a vízen megcsúsznak a kerekek. Kell az, hogy valakit elüssek? Ez nem játék – tette hozzá.
Aznap többet senki nem mondta neki, hogy fékezzen. Mindenki érezte: Vilinek igaza van…ez nem játék.
Éppen harminc esztendeje alakult a rendszerváltozás utáni első szabad országgyűlés. A reményre emlékszem elsőként, így most, a fotókat nézegetve.
A legnagyobb jókedv közepette is vigyázni kellett, ügyelni kellett a rendre. Mert a rend nem égi ajándék, azért meg kell dolgozni. Ellenőrizni kellett nehogy hamis hang hallatszódjék a tömegből, mert akkor elgörbül a világ gyémánttengelye.
…pedig már a spájzban van a rock and roll. Ám a munkásosztály még megmutatja erejét,mutatja,hogy rend és fegyelem van.
Ilyenkor volt legjobb a Cserben lakni. Házhoz jött a majális. Igaz, elmaradt a napi foci, de hát azt lehetett pótolni. Mindenki a Cserbe jött, osztálytársak, ismerősök, mi pedig büszkék voltunk arra, hogy itthon vagyunk. Körhintást, céllövöldést ismerni kötelező volt. Hamar megtanultuk azt is – saját kárunkon – nem szabad az előkészületek szünetében leülni velük kártyázni, mert hiába gondoltuk magunkról, ügyesek vagyunk a hazárdjátékban, önbizalmunk semmit nem ért. Maradt volna a sakk, ötforintos alapon, abba viszont ők nem mentek bele.
És néhány szót még a virsliről. Akkor egyféle virslit lehetett kapni. Két zsömle, egy pár virsli, mustárral. Ez volt az adag. Annak a virslinek az ízét azóta is hiába keresem. Eltűnt, nincs…
Május elseje volt. Ok az örömre, mert szép az idő, és fejlődik az ország, a XIII. Pártkongresszus első eredményei már mutatkoztak. A képen egy régi ismerős: Ficzere István rendőr. Nem lehet eldönteni: beszélget a felvonulókkal, vagy épp igazoltat.
Akkor még tíz-tizenöt ezren jártak egy Rákóczi-meccsre. Minden hazai mérkőzés előtt a fő attrakció a vasutasok mozdonyának megjelenése volt az állóhely mögötti ipari vágányon. Ha begördült az épp szolgálatot nem teljesítő vonat, már lehetett is kezdeni. Komoly biztonsági erők vigyáztak a rendre, néha egy tucat rendőr járt-kelt a pálya szélén. Ha valaki elragadtatta magát, s olyat kiabált volna, ami sértette a jó ízlést, akkor odasandítottak ezek a rendőrök, hát persze, hogy abba maradtak a sportszerűtlenségek. Rendkívüli esetekben kéznél volt még a jó Kalap is,a cukorka árus, a fair play nagy barátja, ő is tudott szólni, ha éppen szólni kellett.
Ficzere rendőr azon az emlékezetes Rákóczi – Fradin kutyájával együtt teljesített szolgálatot. Döntetlenre állt a meccs, éppen Nyilasi cselezett a tizenhatosunknál, azzal a fiatalos lendülettel, amit magyar pályákon utoljára lehetett látni azokban az időkben, és nem sejtettük, hogy talán soha már… Mindenki csak ámult, és örült, hogy látja ezt a fiatal fiút, amikor Ficzere rendőr hű társa, kihasználva gazdája éberségének átmeneti hanyatlását, önállósította magát, és elindult a tizenhatos felé. Tizenötezer hazai szurkoló biztatása, üdvrivalgása közepette. Nem lehetett eldönteni minek szól az ováció: a szolgálati kutyának, avagy az utána hangos „gyere ide”-vezényszóval sprintelő Ficzere rendőrnek.
És elvette attól az ördöngös játékostól a labdát, és leszerelte Nyilasit. A gazdi csak ezután tehette föl rá a pórázt, természetesen azt is nagy éljenzések közepette. A játék földobással folytatódott, ám belügyi szempontból csak hosszú percek után állt helyre a rend. Az a hőn áhított rend…
A nagyobb vállalatok többnyire gondoskodtak dolgozóikról. Így rendelkeztek például konyhával.
Ezek a cementlapos ebédlők várták a dolgozókat általában már fél tizenkettőtől. Először a népes irodákból érkeztek az éhes dolgozók, ott szenvedett legkisebb fennakadást a félbehagyott munka,aztán pontban déli tizenkettőkor abbahagyták a fizikai dolgozók is a munkát. Sorban állás következett, mindenki fogta az egyentálcát, s tette rá a levest, a másodikat. Ó, azok a vastag falú egyenpoharak! Kancsóban a többnyire viaszkos vászonnal letakart asztalon pedig ott a langyos víz!
Ilyenkor aztán meg lehetett beszélni a jó történeteket, a tegnap esti tévéműsort, a meccset, mindent. Aztán vissza kellett vinni a tálcát, és irány a termelés. Aki netán még éhes maradt, vehetett egy szalámis zsömlét a büfében. Körülbelül ugyanannyiba került, mint az ebéd…