Helyismeret

Ez volt az utca, ami lerövidítette az utat a vasútállomáshoz.

Ha ritkán elutaztunk a városból, értékes perceket nyerhettünk, ha a cseri sorompó után rögtön jobbra tértünk. És mert rendesen szüntelen késésben éreztük magunkat, a nagyvilághoz kerültünk közelebb a Marhahajtó út szíves segedelmével…

A mi városunk


A miénk, akik tudják, milyen volt, amikor a tizenkettes busz háromszor is megállt a Május 1 utcán, ahol nyolcvan fillérért lehetett venni egy Népsportot Újságos Mariskától, a miénk, akik közös tornagyakorlatot mutattunk be a Dózsa-pályán a békéért, hogy este aztán ismét találkozzunk néhány méterrel arrébb, az ifjúsági parkban. A miénk, akik tízforintos belépővel hallgathattuk a P.Mobil zenekart,ahogy játssza a kétforintos dalt, és olyan jó volt visszatapsolni őket, mert tudtuk: jobbról is rendőrség van, meg balról is, és pihennének már szegények, de mi olyan megbízhatatlanok vagyunk, vigyázni kell ránk. És a miénk ez a város, mert mi olyan nagyon tudtunk örülni, amikor Burcsa Győző a hosszú sarokba csúsztatta a labdát, mert nekünk az a gól nagyon kellett, és a miénk, mert a sportcsarnokban nekünk is van egy ötforintos téglajegyünk, emlékezetes téglajegy, még akkor vásároltuk, amikor egy Robert Kennedy nevű szenátort meggyilkoltak valahol Amerikában.
Ezektől az emlékektől lehetünk aztán magabiztosak. Itt zsebre vágott kézzel mehetünk végig a kaposi főutcán, melynek lekövezését a drága festő oly szépen ábrázolja, és azt mondhatjuk: ez a mi hazánk, ez a mi kicsi országunk, ez a mi városunk.
Kicsi városom: újra meg újra itt marad a fiad.

Büszkeség

Minden rendszernek vannak büszkeségei. Akikre felnéznek az emberek, vagy a hatalom  szeretné, ha felnézne.  Néha sikerül elhitetni az emberekkel, hogy csakugyan megérdemlik a kijelölt büszkeségek, hogy példának tekintsék őket, és néha nem.  Változik ez. És ez a megnyugtató…

Régi utcák nyomában

Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké. Például az Arany János utca…

Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket…

Szólt a Szabad Európa

A Szabad Európa puszta léte is megnyugtató volt abban az időben. Jó volt tudni, hogy amennyiben tájékozódni akarunk, este, lefekvés után csak be kell kapcsolni a 49-es rövidhullámon hallható állomást. Dehát egy idő után akár napközben is vettük már a bátorságot.

Nyár volt, kánikula, de három óra előtt már gyülekeztünk a grundon. A cseri lőtér árnyas akácai alá húzódtunk be, előkerült a kártya, de igazából Lajpit vártuk, aki érkezett is Orionton márkájú táskarádiójával, amit annyira kikezdett már a szüntelen használat, hogy nemes egyszerűséggel szögekkel erősítette meg.

És a három órai hírek után azonnal kezdődött a Tinédzser-parti. Addigra Lajpi már rég kihúzta rádiójának antennáját, úgy helyezkedett, hogy minél közelebb kerüljön Münchenhez, ahonnan az adás jött. A mikrofonnál Cseke László – hallottuk, aztán hol elhalkult, hol megerősödött a hang. Füredi szamár, a káposztaföldek réme – jelige kérését nyugtázom, és máris indítom a korongon a Creedence Clearwater Revival együttes Have you ever seen the rain? című számát. Ott ültünk, és ámulattal hallgattuk a fejleményeket. Az amerikaiak éppen a Holdra készültek, de nekünk akkor München messzebb volt.
Aztán telt, múlt az idő, ahogy szokott. Én egy rádió főszerkesztőjeként dolgoztam épp, amikor bejött hozzám fiatal kollégám, segítséget kérve. Bizonyos Cseke Lászlóval akar interjút készíteni, aki a városban tartózkodik éppen, de őszintén bevallja: keveset tud róla. Mondanék-e róla néhány fontosabb dolgot?
Ott álltam, és bizony semmi fontosat nem tudtam. Csak annyit, hogy a riportalany kiválasztása jó, de a riportkészítést ezennel főszerkesztői hatáskörbe vonom. Azt hiszem, hogy sem előtte, sem utána nem készítettem rádióinterjút, mint akkor. (Pösze ember ne menjen a jégre!)
Emlékszem, mennyire otthon érezte magát Cseke László a stúdióban, ahol én megilletődve ültem, mintha éppen a Holdon járnék. Kis lépés volt persze ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem…

Alul és felül

Volt egy időszak, amikor ugyancsak megnehezedett a közlekedés a városban.

A régi felüljárók eltűntek, és újak emelkedtek helyettük. Az építkezés ideje alatt pedig lelassult a haladás. Mindenki türelemmel viseltetett0, mert tudta: ilyesmi egyszer fordul elő egy életben, és utána úgyis minden gyorsabb lesz a közlekedésben…

Tánc a Kaposban

Innen lehetett indítani az estét. Vagy végül ide lehetett megérkezni.

Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen.
S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…

Búcsú Tornai Józseftől

Kilencvenkét esztendős korában meghalt Tornai József Kossuth-díjas költő. Jelentős munkásságot hagyott hátra. A Berzsenyi Társaság egyik legaktívabb tagja volt, míg egészsége lehetővé tette a munkát. Halálával érzékeny veszteség érte a magyar irodalmat. Az alábbi gondolatokat a Berzsenyi Társaság megalakulásának 100 évfordulóján a fővárosi Fészek Művészklubban mondta el az Írószövetség akkori elnökeként.

Mozgásban a könyvtár

Menetrend szerint közlekedett. Mert kellett a jó könyv…

Hetente két alkalommal megállt az utca végében, és egy órán át várakozott az Ikarus 66-os. A hét fontos pillanata volt ez, mert nékik érkeztek, akik nem biztos, hogy a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárig elbotoztak volna. Itt viszont kicserélhették az elolvasott Jókai regényt Mikszáthra vagy akár Móriczra. Olvastak, ez volt a lényeg. Mert tudtuk: a jó könyv tanít, nevel és persze szórakoztat…

Ég és föld

Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. Január 30-án már 42 éve, hogy meghalt Nagy László.

Nem tudom már miért, de Nagy László versei hozzám kerültek. Annyit tudtam a szerzőről, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl.
Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön.
Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.

Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam: Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció: „Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.”
Már Katalin sincs köztünk.
Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…

A cseri repülő

Egyszer ágyúkat és kimustrált repülőt hoztak a mi kedvenc grundunkra.

A kisebb gyerekek talán még örömmel másztak föl a tetejükre, katonának képzelve magukat. A katonaviselt férfiakban a nosztalgia munkált. Érkeztek is a város minden pontjáról igazi repülőt látni. Mi,nagyobb fiúk is elsétáltunk arrafelé, de aztán mentünk vissza a letűzött kapuk közé, hogy folytassuk az éppen aktuális focimérkőzést. Éreztük: minden perc kiesés, nekünk játszani kell. A magyar labdarúgás válságban volt éppen, nem engedhettük meg magunknak, hogy holmi ágyúkkal és repülőkkel szórakozzunk…

Mártírok tere

Télen persze minden lelassult.

A Zsigulik, Trabantok óvatosabban jártak, a Zaporozsecek pedig magabiztosak lettek. Körforgalom sehol, szükség sem volt rájuk. A környék ellátását pedig jól szolgálta az ABC, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Igy mindenki jól járt…

Édességek

A hatvanas évek nehéz vasárnapjainak fénypontja volt: besétálni a városba, és a Himzinél enni egy fagyit.

Öt utca találkozásában állt egy családi ház, s abban Hifzi-Semzi Akerné fagylaltozója. Többnyire mindenki csak Himziként emlegette az üzletet: megyünk a Himzihez – mondtuk, bár a török névadó ekkor már nem is élt, hiszen a cégtáblán ott olvashattuk: Aker néni, aki tovább vitte a cukrászdát, újraférjezettség után a kevésbé szép csengésű Szász Józsefné nevet vette föl. Ám az üzletben maradt minden a régiben. Csodálatos nevű és ízű fagylaltok, (jaj, az a citromos!) no és a nyalókák: kakasos és macis, sárgában és pirosban. De ezek közül tán a mézes ízű volt a legfinomabb. Ötven fillért kértek darabjáért. No és a medvecukor és a selyemcukor mellett ott volt minden akkori vágyaink netovábbja: az iskolai tábla törlőszivacsához olyannyira hasonlatos törökméz. A misztikus hangzású Hifzi-Semzi teljesen hitelessé tette a keleti csemegét, hiszen ki tudta volna jobban elkészíteni, mint egy valódi török ember. Vajon tudnak-e még olyan finom édességet készíteni,mint abban a régi-régi cukrászdában…?

Kifli,zsömle

Ha minőségi volt az áru, azonnal képződött a sor.

A perec volt a legjobb. Olcsónak számított és mindenkor ropogós volt. Lehetett azonnal beleharapni, sőt kötelező volt. Gyereknek, felnőttnek egyaránt. Enyhült ezáltal az éhségünk, nyugodtan folytathattuk utunkat…

Szög,csavar,zár

Volt egy üzlet az Ady Endre utcában,melyik nagyon sokáig ellenállt a rozsdának.

Szükségünk lehetett bármire,ami vasból készült, azt az Ady Endre utca elején megtaláltuk. Csak be kellett menni a „vazsboltba”, ahogy nevezte mindenki, és elmondani körülbelül, hogy mit is keresünk. Lehet, hogy az eladnak még volt néhány pontosító kérdése, de mindig kiderült mit szerettünk volna vásárolni. A legbiztosabb persze az volt, ha vittünk mintát a csavarból, szögből, anyából. Akkor csak elég volt egy pillantás az eladó részéről és már hozta is a nekünk kellő csavart, szöget. És ez által működhetett tovább a nagy gépezet…

Szakszervezeti figyelmesség

A bajban kiderült kire lehet számítani.

Például, ha megbetegedtünk. Feküdtünk otthon,a táppénzes papír ott hevert az éjjeliszekrényen. Megüzentük a munkahelyünkre, hogy nem tudunk menni, gondoskodjanak a pótlásunkról. És gondoskodtak vezetőink a mi pótlásunkról. Aztán teltek a napok, de mi még mindig az ágyat nyomtuk. Lassan már jönnek a szakszervezettől – mondtuk, mert éreztük: hiányozhatunk már a kollégáknak. És jöttek is.Váratlanul, mert telefonunk ugye, nem volt, bejelentkezni nem tudtak. Igaz, akkor nem is lett volna szükség látogatásra,hiszen elmondtuk volna azon, mi van épp velünk. Kezükben konyakmeggyel érkeztek a kollégák és mindenről, de mindenről beszámoltak. Mi is elmondtuk hogyan vagyunk. Ittunk egy triplisecet az egészségünkre, aztán mentek is tovább, haza, vagy más betegekhez, attól függ még aznap mit kívánt meg a szakszervezeti munka…

Tanácsház utca

Van egy fotó. Egy város jut eszünkbe róla. De mit jelent az, hogy város? Vannak határon túli kaposváriak?

A mi városunk. Abba most ne menjünk bele, hogy kicsi avagy nem kicsi, a fontos ugyanis az, hogy a miénk. Majdnem hetvenezer emberé, akiknek itt adatott meg élnünk – írnám könnyedén, ha csak erről volna szó. De szó van-e azokról, ha azt mondjuk: mi, akiket messzire vetett a sors erről a tájtól, és sok száz vagy ezer kilométerre innen dobban nagyobbat a szívük, ha meghallják a város nevét. Szó van-e azokról, akik több évtizede ültek föl a Somogy-expressz másodosztályú kocsijára, hogy más vidékeken próbáljanak szerencsét, de advent idején még ma is felsóhajtanak, és azt mondják szomszédjuknak: az ünnepekre hazamegyünk. Haza Somogyba, haza Kaposvárra. Ugye, részei ők is a városnak?
Csak most látom, hogy nagy szükség lenne egy olyan gépre is, amelyről elemelkedve az időt lehetne látni: embereket különböző korokból, változna a táj is persze; mások lennének a ruhák, még a beszéd is csak hasonlítana, apák, ükapák, ükanyák és unokák népesítenék be a várost, mindenki szóba állhatna mindenkivel. Ez a nyüzsgő forgatag adta bonyolult szövevényrendszer láttatná aztán a város teljes képét. Ám – mint hallom – ilyen gépezet nincs, de tán nem is baj, azért van a képzelet, Kedves Olvasó.
Bár most könnyen azt mondhatnád: nem biztos, hogy az „Olvasó” jó megszólítás egy fotót nézve. Pedig a fotók mögött olvasni kell, különben csak a felületen maradunk, mint annyiszor más esetekben. Ha jól olvassuk, akkor viszont arra jövünk rá: a város örök.
Ez éppen elégséges fölismerés, mert ha a város örök, akkor megnyugodhatunk, hogy abban immár nekünk is helyünk van, legyünk akár ünnepelt polgárai, vagy őzikerettegésű lakói…

Magyar kultúra

Hetvenhét esztendős lenne Cseh Tamás. Ma, a Magyar Kultúra Napján.

Minden időben őrzök   egy cetlit. Cseh Tamás írta rá  akkori  elérhetőségeit, csaknem negyven esztendővel ezelőtt.

Forró júliusi nap volt, állítólag annak az évtizednek a legforróbb napja. És mi ezen a kánikulai napon szó nélkül gyalogoltunk Nagy Fecó barátommal Révfülöpről Kővágóörsre. Nem méltatlankodtunk, nem mondtuk, hogy máskor kellett volna talán jönni. Ugyanis küldetésben voltunk. Cseh Tamáshoz tartottunk.
A főiskola legújabb tanársegédeként – amolyan senki másnak nem kellő állásként – megkaptam a közművelődési titkár címet. Magam pedig megtiszteltetésnek vettem ezt, mert a rendezvényeket én szervezhettem. Cseh Tamás egyik tavaszi kaposvári fellépése utáni beszélgetésen említette, hogy a nyarat kővágóörsi házában tölti, ha arra járunk, menjünk csak be hozzá. S mi mentünk. Apropót ehhez az szolgáltatott, hogy a főiskolán szerettünk volna Cseh Tamás-klubot indítani. Ehhez kértük támogatását, no és legfőképpen beleegyezését.
Mindkettőt megkaptuk…
Így aztán szeptemberben az induló tanév tervezésekor a legkomolyabb programként jeleztem a klub elindulását, mint ami már a névadóval is egyeztetve van. A finomságokra mindig érzékeny főnököm azonban valamit megsejtett. Ezt egyeztetni kell. S én mentem egyeztetni a nevezett igen fontos személyhez, ma már nem is tudom a beosztását, de fontos személy volt akkor. Cseh Tamás-klubra van hallgatói igény – kezdtem jövetelem célját. Amúgy 1981-et írtunk, szép volt a világ, igaz a szocialista tábort aggasztotta  némileg a lengyel helyzet. Emberünkben is ott munkált a félelem, mert hosszasan ízlelgette a szavakat: Cseh Tamás, Cseh Tamás….jaj, a csehekkel annyi baj van, most meg itt vannak még a lengyelek is…nem lehetne valami frappánsabb nevet kitalálni annak az ifjúsági klubnak? – kérdezte. Dehogynem! – válaszoltam azonnal: legyen százszorszép. Az nagyon jó, mehet mondta, és mi még aznap elkezdtük  rajzolni a plakátokat…

Háziasszonyok boltja

A nyitáskor rögtön sor képződött, mert annyira nagy volt az érdeklődés.


Ha egy boltban kicsit nagyobb volt a választék, annak rögtön híre ment. Résen kellett lenni, mert hamar hiánycikk lett a ritka árucikk. Ilyenkor aztán nem sajnáltuk az időt a sorban állásra. Volt idő. Bőven. Majdnem olyan sok, mint rés…