Érdemes volt a nyolcvanas években a Munkásőrsoron járni.
Aki szerette a rétest, nagyon jól tette, ha útba ejtette a Munkásőrsort. Az ott üzemelő rétesboltban ugyanis mindig friss árut lehetett kapni. De mennyire frisset! Mintha csak a nagymama húzta volna ki a tepsit a sütőből, s tette volna tányérunkba, azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon vigyázzunk, mert még forró. Ez a varázs megmaradt ebben a boltban. Még egy traubiszódát is rendeltünk a meggyes és túrós rétesekhez, miközben szemünk az ilyen helyek kötelező kellékére, a bíróicás plakátra tévedt. Néztük a leghíresebb magyar modell karcsú alakját és Isten tudja mikre gondoltunk. Finom volt az a rétes, na…
Csak most látom: milyen sok időt töltöttünk mi azon a sarki teraszon, ülve azokon a súlyos székeken!
Beszélgetve, fecsegve, néha világot megváltva, s bámultuk könnyelműen, miként sétál föl-le, különböző évszakok képében a mi tulajdon ifjúságunk. Jókedvünk volt, mert olyan időket vártunk és reméltünk, amikben szerepe lesz a kávéházaknak. Mert a kávéház a nyugalom, a szeretet jelképe. A hajdani tulajdonos is biztosan ilyen állandóságot akart volna,hisz nagy harcok árán megszerezte a kávéház névadójának,Vaszary Jánosnak a mellszobrát. Jó érzés volt ott ülni a szobor mellett napsütésben, angyali nyugalomban, s átnézni a szemközti szülőházra. Magunkban azt mondani: ez a mi városunk. Nagyszerű emberek születtek itt, s mi számon tartjuk őket, mi több: gondolunk rájuk. Ízletesebbnek tűnt ilyenkor a kapucsínó…
Emlékszem, néhány esztendeje rögtönzött ankétot tartottunk az utcán. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy kölcsönösen áttekintettük a kialakult helyzetet.
Vilivel és Jánossal, városunk két méltán ismert emberével találkoztam aznap. Több fontos pontot sikerült végig tárgyalnunk. Vili problémája akkor az volt, hogy nem tudott bemenni a lakásba, mert testvére elvitte a kulcsot. A rossz kommunikáció okozta a félreértést. János pedig arról a sokakat foglalkoztató kérdésről fejtette ki véleményét, hogy a svájci takarítógépek beállításával tisztább lett-e a város, avagy akkor volt igazán tiszta, midőn kézi erővel – éppenséggel az ő kézi erejével – söpörték, tisztították a belvárost. A konklúzió: akkor, bizony, akkor tisztábbak voltak az utcák. Jó volt kicsit beszélgetni, annyi szent…Megkérdezték végezetül azt is: hol lehet hozzájutni a Morzsákhoz könyv alakban. Sajnálkozva kellett beszámolnom arról, hogy sajnos már sehol. Nincs. Elfogyott. és elmondtam, hogy én ennek persze örülök, de hát ettől még nincs. Szóval: eredményes volt a találkozó…
Volt idő, midőn nagy-nagy szippantásokkal lélegeztük be a szabadságot.
A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vendége volt Habsburg Ottó. Emlékezetes előadást tartott (valahol meg is van nekem videón, egyszer úgyis meglelem, onnantól természetesen közkincs lesz), Európa és hazánk jövőjéről beszélt. Arról, hogy majd egyszer hivatalosan is oda tartozunk, azon fejlett nemzetek közé, ahova mindig is szerettünk volna. Ámulva hallgattuk mindannyian. Programja végén a TIT megyei elnöke, Horváth László Árpád egy belépési nyilatkozatot rakott a híres vendég elé, kérve, lépne be a tudományos ismeretterjesztők tagjai sorába. Ezel ölömmel – mondta azzal a jellegzetes Habsburg-raccsolással, és már töltötte is ki az adatlapot. Anyja neve – volt a kérdés. Habsburg Ottó excellenciális egyszerűséggel csak ennyit írt a rubrikába: Zita királyné. Mi pedig azt éreztük: nagyon szép világ jön…
És egy szép napon számítógépek érkeztek a Kilián György Városi Művelődési Központba.
Onnantól a nyitva tartás egész ideje alatt népes csapat állt a képernyő mögött, és szemüket le nem vették az ugráló figurákról. Emlékszem, az én fiatal barátom, Ákos, azt mondta: ez a jövő. Én csak mosolyogtam,mint aki nemcsak idősebb és tapasztaltabb, de látott már karón varjút is…
Mindig menni kellett. Sietni. Mintha állandó késésben lettünk volna.
Menni,sietni, iparkodni, rohanni, serénykedni,hajtani, lendületben lenni, élni hajtásban,lenni merő egy igyekezet. Mögöttünk pedig ott tombolt az egész kisvárosi nyolcvanas évek. De hisz látni a fotón! Egyenesen vágni lehet a nyolcvanas éveket. Ha szemünk van az ilyesmire…
Emlékszem milyen véletlenül találtam rá két igen fontos versre.
Valamikor, a boldognak ígérkező kilencvenes évek legelején Cseh Tamás szerepelt Kaposváron. A koncert után nagyon sokáig beszélgettünk néhányan, ahogy ilyenkor szoktunk általában. Hajnal tájt Cseh Tamás bevallotta, hogy előtte nap sem aludt, mert Jordán Tamással volt egy társaságban, és úgy fejezték be az estét,hogy közösen elmondták Radnóti Miklós két versét: A Kolumbusz és az Ifjúság címűt. Hazaérve azonnal elolvastam ezeket. Aztán délelőtt, midőn álmosan kinéztem a munkahelyem ablakán, – furcsa játéka a sorsnak – éppen Jordán Tamást láttam elsuhanni . Akkor már egy-két évada nem Kaposváron szerepelt, ám a Kihallgatás című darab miatt újra visszajött. Azonnal utána eredtem, s megkértem: mondja el kamera előtt ezt a két verset. Emlékszem a meglepetésére, amikor meghallotta a kérést. Azóta őrzöm ezt a felvételt. Sokszor eszembe jutottak Radnóti szavai, no meg Jordán Tamásnak, ennek a nagyon nagy magyar színésznek a vers iránti alázata. Most feltöltöttem ide, arra gondolva, hogy éppen ma hetvenhét esztendős Jordán Tamás. Éltesse az Isten ezt a nagy magyar színészt! Cseh Tamás pedig egy hét múlva lenne ugyanennyi. Nyugodjék békében!
Festmények, rajzok, fotók kaptak olyan keretet, amelyekkel még a gyengébbre sikerült produktumok is egyszerre műalkotás gyanújába keveredtek. Kimmel József nemcsak a képkeretezéshez értett, hanem maga is képzőművésznek számított. Jócskán megelőzte korát, hiszen már a hatvanas-hetvenes években feltalálta az „idővonalat”. A város egy-egy közismert emberéről készített szeret teljes karikatúrákat, amit közszemlére tett ki, mégpedig a saját üzletének kirakatába. Mentek a járókelők, és tudták, hogy érdemes ott megállni. Csakhamar híre ment a városban, hogy most éppen ki a soros „áldozat”. Aki számított a városban, előbb-utóbb ceruzavégre került. Illetve életre kelt azokban a Kimmel-keretekben…
Néha a Somogyi Néplap egy-két oldalon át csak számokat közölt, számokat és számokat. Nem szerettem ezt, mert nem lehetett olvasni.
Ilyenkor viszont anyám előhozta a szobából az összegöngyölt békekölcsönöket, kirakta névérték szerint, osztály szerint, sorszám szerint, és olvasta apámnak, aki pedig böngészni kezdett, majd megszólalt: nincs. Néha előfordult, hogy ránk mosolygott a szerencse. Kétszáz forintért hajdan jegyzett békekölcsön egyenesen ötszáz forintot ért. Igaz, a jegyzés és a nyeremény között eltelt húsz-huszonöt év, ám mégis csak nyeremény volt az az ötszáz forint: talált pénz. És anyám már aznap kitalálta azt is, mit vásárol ezért a talált pénzért. Aztán felsóhajtott: Istenem, de sokat kellett ezért dolgozni…
Innen lehetett indítani az estét.Vagy ide érkezni az est legvégén.
Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen. S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…
Emlékeznek még arra, amikor Mesztegnyei Imre alezredes a Magyar Köztársaság nevében fogadta az Egyesült Államok elnökét? Bill Clinton – a Monica Lewinsky – ügy kellős közepén,1996. január 13-án – Taszárra látogatott.
Bill Clinton az eredeti tervek szerint 1996.január 13-án
késő délután érkezett volna Taszárra, ugyanis útjának első állomásaként
Tuzla szerepelt a programban. A bosnyák város időjárása azonban nem
tette lehetővé a biztonságos leszállást, ezért Taszárra fordították
vissza a gépet. Lett is nagy riadalom… Az akkori magyar vezetést
ugyanis úgy kellett nagy hirtelenséggel összetrombitálni. Kovács László
külügyminiszter épp a Fény utcai piacon vásárolt be, karján kosárral. A
hadügyminiszter, Keleti György pedig későbbi elmondása szerint Kalocsán,
disznóöléssel egybekötött rokonlátogatáson vett részt. A többi
államférfi is különböző területeken szolgálta a hazát, egyedül
Mesztegnyei Imre volt ügyeletben… Annyi személyes emlékezés
idekívánkozik, hogy magam is másfelé jártam,pedig a helyi tévé
vezetőjeként szép szakmai feladatot jelentett volna az eseményről való
tudósítás megszervezése. Azt viszont Nagy Gábor kollégámtól tudom, hogy
kis híja, hogy mi is le nem maradtunk az eseményről. Mesztegnyei Imre,
mint a civil lakossággal jó kapcsolatokat ápoló sajtótiszt először a
konkurens rádiót hívta föl, akik talán a zenét nem akarták megszakítani,
vagy nem vették a hírt komolyan, nem tudom már, tény, hogy a hír
hallatán a mi kollégánk azonnal autóba ült, s a helyszínre sietett. Így
beszámolhattunk elsők között a nem mindennapi eseményről. Többek
között arról is, hogy az Egyesült Államok elnökének földet érésekor
közelben s távolban a legmagasabb rangú magyar ember Mesztegnyei Imre
alezredes volt, aki habozás nélkül, katonásan köszöntötte Bill Clintont a
Magyar Köztársaság nevében. Ezt követően minden a legnagyobb rendben
ment…Talán csak Monica Lewinsky kisasszony lehetett szomorúbb, mert
ezektől a hónapoktól már egyre kevesebbet szerepelt a sajtóban, hiszen
az újságokat is jobban érdekelte mi történik a fronton, mint a Fehér Ház
ovális szobájában….
Érdekes: az épületek eltűnésére sehogy sem emlékszem. Mintha mindig lettek volna, és mindörökké megmaradnának. De hát mikor tűntek el? Egy reggel vagy éveken át, szép lassan és csendben? Nincsenek. Ennyire egyszerű lenne?
A híres színészt első látásra fölismertem tíz évem ellenére is.
Azonnal vettem a dohányárudában egy kockás noteszt, és odamerészkedtem
hozzá, hogy autogramot kérjek. Nagy örömömre előzékenyen bele is írta
nevét, hogy Latabár Kálmán. De ezzel még nem volt vége, mert
egyszerűen kitépte a lapot, és a kezembe nyomta: vidd el az öcsédnek.
Aztán még aláírt egy lapot, és azt is kitépte, és felém nyújtotta. – De
csak egy testvérem van – vallottam be. Nem baj – mondta, és még aláírt
egyet. Három Latabár-autogram boldog tulajdonosaként odafordultam az
eseten jót derülő kollégájához is, aki –már tudva, hogy testvérem is van
– kétszer írta le, hogy Bilicsi Tivadar. De még nem volt vége a
találkozásnak, mert Latabár Kálmán láthatta rajtam a helyismeretet, és
kezembe nyomott egy zöld hasú tízforintost, s arra kért, vigyek neki
húsz deka parizert és három zsömlét a közértből. A lelkemre kötötte,
mondjam meg az eladónak: a Latyi bácsinak lesz, és egybe adják azt a
parizert, föl ne szeleteljék, mert akkor egyenként elkunyerálják. S én
megmondtam az eladónak, milyen üzenetem van, s vittem-vittem azt a darab
parizert a Latinka Sándorról elnevezett művelődési központba a nagy
komikusnak…
Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké.
Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket…
Ma kísértük utolsó utjára Soóky Miklóst. Nélküle nem jöhettek volna létre ezek a morzsák, mert az ő önzetlen segítségével tudtuk bemutatni a régi várost, városunkat. Éppen ezért a búcsúszöveg írásakor gyakran eszembe jutott, hogy a mintegy kilencezres követő nevében is kell szólnom.
Bocsáss meg Miklós,
hogy előzetes telefonhívás nélkül állítottam most ide! Rendesen ugyanis föl szoktam tenni azt a kérdést, hogy mikor
érsz rá, Mikikém? Örökre fülemben marad
már a hangod, ahogy mindannyiszor azt mondod: például most is!
Jaj, mennyire jellemző
volt ez rád: ha feladatunk van, akkor
azt ne halogassuk! Kezdjünk bele!
Hát, csak én tudok most
belekezdeni , Miklós, feladatom nekem maradt. Az a feladatom, hogy próbáljam
pontosan leírni miért is szerettünk, kedveltünk mi téged annyira. Hidd el, hogy
mi itt tisztában vagyunk azzal, hogy kitől kell búcsúznunk.
Ezért is ér torkunkig
immár a gyász, húzódik le, a szívre, húzódik föl az agyba, megfeketít minden
gondolatot. Szinte kezdettől tudjuk, persze,
hogy tudjuk: mi vár ránk. Talán ezért is
volt az a szent megszállottságod: megörökíteni a mindenkori jelent, lefotózni,amit
arra érdemesnek találsz, hogy későbbi időkbe tudj üzenni majd az utánunk
következőknek. Üzenni, hogy lám, mi ilyképpen éltünk, fiúk, ilyenek voltak az
épületeink, tereink, s ilyenek voltunk mi, szelíd kaposvári magyarok. De hát
miért volt is minden? Miért a sok ezer megmaradt fotó , a tengernyi
filmnegatív-halmaz?
Kísérlet, tisztelt
gyászolók, kísérlet ez az elmúlás ellen,
hit abban, hogy amit megörökítünk, azzal bejelentjük igényünket az
Örökkévalóságra, minden egyes felvétel a Végtelenben való hit és remény
egyszerre. Ilyképpen egész szorgalmas életed az Idő tarkójára mért szüntelen ütés-halmaz.
Ám, ahogy a lírával megáldott ember mondja: ha
reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.
Darab ideje már
találkozásainkkor mindegyre arról beszélgettünk: rendezni kell emlékeinket, hogy azok bármikor visszakereshetőek
lehessenek. El szoktad mondani hol tartasz éppen. Legutoljára – emlékszem
tisztán – azzal hívtál föl, hogy nézzek
majd be hozzád, mert az 1992-es év történéseinek digitalizációjánál tartasz, s
vannak fotók, némelyiken föltűnök magam is, ahogy labdát kergetek önfeledten. De nem is ez a
fontos, hanem a társaim neve kellene, s amíg ezek nincsenek tisztázva, nem
kerülhetnek a felvételek a végleges helyükre. Ez volt a te mindenre kiterjedő
precizitásod. Hiszem: egyszer még kíváncsi utódok előveszik ezt a hatalmas
értékű gyűjteményt, s bizony elámulnak az életműved tartalmán. Fölismerik majd
azonnal, hogy küldetéses ember voltál itt a
Földön, értik majd, miért volt minden: önkínzás, ének. Ám arra
lehetséges, hogy nem találnak magyarázatot, miért nem találják nevedet soha a
kor ünnepeltjei, kitüntetettjei között.
A csönded fog nagyon
hiányozni az életünkből.
És hiányozni fog a
minden időkben minden bánaton átütő derűd, a szorgalmad, az alázatod, a pontosságod, a szereteted, a hűséged, a türelmed.
Ezeket záratta be hamvaid mellé ebbe a kicsinyke urnába most az Idő.
Lépdelünk majd utánad
mindjárást, lehajtott fejjel, gyászban is kápolna-fehéren.
Lépdelünk majd dühösen,
mert nem lehet megszokni ezt a világot. Szüntelen kikalapálják, robbantják, verik, lopják szívünkből a gyémántokat alkalmi kincskeresők.
Megyünk utánad most, és
majd.
Jaj, hangodat vélem
hallani megint, mint napok óta
annyiszor. Miként ha
elnézést akarnál kérni, amiért hajnali
haláloddal elrontottad a szentesténket.
Igen, ültünk a
feldíszített fa alatt, szánkra nem jött ének, a csillagszórók fényein át
azonban pillanatra láttam a végtelent. Láttam, ahogy bizonytalanul téblábol valaki,vagy valami a Mindenségben.
Igen. Igen. Mennybe az angyal, elment hozzátok!
Mert Te bolyongsz ott,
bolyongsz immáron örökétig, barátom,
Soóky Miklós, te mennybe szállt emberi angyal, hattyúmadaraknak patyolat
üzenete!
A hetvenes-nyolcvanas években a cseri parkban minden hónap első vasárnapján több ezer ember gyűlt össze.
Ma már a kavalkádra kellene emlékeznem talán a legjobban. A színes forgatagra. Ez marad meg az évek múltán, ám én abban az időszakban nem szerettem a vásárt. Fiatalember lévén éppen a párválasztás bonyolult, cseppet sem könnyű, semmi máshoz nem hasonlítható szép feladata tartott lázban. Ez szombat éjszakánként gyakran vasárnapra áthúzódó hajnali lefekvést eredményezett. Az Erdősor utcában viszont aludni ilyenkor igen bajos volt. Az hagyján, hogy a vásár üzemzaja miatt eleve kilátástalan lett a nyugalom, de tízpercenként valaki becsöngetett, ismerősök, rokonok,vadidegenek, s kérték: hadd menjenek be egy pillanatra a fürdőszobánkba. A szorult helyzetbe került emberekkel szemben mindig készséggel segítő anyánk kedvét az sem tudta elvenni, hogy időnként eltűnt a nagy utánjárással szerzett FA-szappan a mosdó mellől. Egy idő után vásárnap előtti estén babaszappanra cserélte a nyugati illatú szappant, és így nyugodtan várta a vendégeket. Így maradt az én privát hetvenes évekbéli csengőfrászom…
Voltak napok, hetek, hónapok, évek,amikor óvatosnak kellett lennünk.
És olyankor mi vigyáztunk. Tudtuk miképpen kell. Volt gyakorlatunk. Ennek köszönhetjük, hogy talpon tudtunk maradni. Megvoltak hozzá a képességeink. Olyan jó leírni ezt most…
Alig két évtizednyi időre tehető tündöklése…Mégis a legjobb helyek egyikének számított.
A hetvenes évek közepén nyílt meg. Elsőre rögtön a söröző része jut eszünkbe. Nyáron a két terebélyes fa alatt ülni igazi kikapcsolódást jelentett. Újságíróként megtehettük, hogy akár naponta itt ebédeljünk. A beszélgetések azt hiszem itt estek a legjobban. Csokonais volt ott minden. És igen kiváló a konyha. Amikor bezárt, bizony nagy űrt hagyott maga után..
Szász Endre születésnapján régi esték jutnak eszembe.
Még a kilencvenes években is úgy látszott: van igény arra, hogy az
emberek leüljenek és beszélgessenek. Gyakran fordultam meg ezekben az
időkben Várdán, ahol olyan neves vendégek vallottak életükről,
művészetükről, mint Kányádi Sándor, Moldova György, Gyurkovics Tibor, és
természetesen Szász Endre. Nagy örömömre ezeket a beszélgetéseket én
vezethettem. A sorozat létrejöttében – Varga András mellett – Szász
Endrének volt a legnagyobb szerepe, aki támogatta, segítette, biztatta
környezetét az aktivitásra. Így utólag úgy látom: szerette, ha
pezsgés, esemény,de legfőképpen munka folyik körülötte. Az ilyen
esteken aztán néha maga is hozzászólt az elhangzottakhoz. Mindig
szellemesen, ugyanakkor filozofikus mélységeket megmutatva. Mert
beszélni is úgy volt képes, ahogy rajzolni. Őrzök ezekből az időkből egy rajzát. Nekem dedikálta a várdai estéknek az emlékére. Persze, hogy büszke vagyok rá…
