Kaposvári morzsák

Harminc évvel ezelőtt – de hisz emlékszem – éppen ilyenkor vezércikket írtam a Somogyország című lap ünnepi számába.  A pillanat is örökre belém ivódott,midőn nyomdába  indítottuk a kész lapot. Kollégáim jöttek a másik szobából a hírrel:  Ceausescu menekül. Érdekes most újra elolvasni, milyen félelmek munkáltak bennünk  a sok jó hír ellenére is annak  a történelmi  évnek a nevezetes napjaiban…

Szutyokév

Még két hét van hátra az évből, s nincs bátorságom leírni a kezdőmondatot: vége ezerkilencszáznyolcvankilencnek. Életem leghosszabb éve ez ugyanis, annyi váratlan fordulatot hozott eddig, hogy gyámoltalan vagyok, ha effajta tizennégy napokat kell nagyvonalúan megelőlegeznem neki.

Ráadásul nem is szeretem ezt az évet, nem szeretem, mert olyan vezércikkeket kell elkezdeni, aminek a végére nem lehet odaírni, fölsorolva már a tengernyi bajunkat, a következő év nehézségeit is mind, egy ellentételező mellékmondatban, hogy no de ne búsuljunk, van azért valami kis remény.

Nincs olvasó ma, aki effajta gondolatra rábólintana. Tisztázzuk hát mindjárt az elején: szutyokév lett ez, s nem mi tehetünk róla. Így kaptuk, piszkosan, kompromittálva, összekuszálva.

Mégis, mi a baj? Mi a bajom nekem?

Természetesen, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy 1989 végére Magyarországon annyi lesz a párt, mint  égen a csillag, ezek platformot, szárnyakat alkothatnak kedvükre és büntetlenül, s itt még ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nincs MSZMP, ami egy a sok közül, nincs Maróthy olyan értelemben, hogy szabatos szava lenne Bősről és Nagymarosról, s odaátról sem bőszítenek bennünket Husak interjúk, hogy mi ilyenek meg olyanok lennénk, megtaláltuk viszont Petőfit (ott volt Barguzinban),  lenépszavaztunk, s a mi győzelmünkkel ért véget a nagy esemény (az más kérdés, hogy ki az a mi), nos, ha valaki ezeket mondja, bátran hülyének nézzük ott a múlt év végén.

Hátha még hozzá tette volna, hogy a mostani december egy híre lesz a sok közül, hogy Honecker és Zsivkov elvtársak a bíróságokkal szöszmötölnek, s bonyolult magyarázatokba kezd Kaszópuszta ügyében Czinege Lajos is egy ad hoc bizottság előtt.

Lám, elgondolkodhatunk: ez lenne akkor az a történelem, aminek kereke van, s az visszaforgathatatlan? De akkor úgy is kéne viselkednünk, miként az ilyen helyzetekben illenék.

Csakugyan. Hol is vannak például nagyjaink?

Nagyjaink, akik ha beszélni kezdenek megnyugodnánk. Mert attól rossz ez az év, hogy ha félnünk kell. Nem rendőrségtől, katonaságtól, igazán nem is tudni mitől. De nagyon kell félni. Mostanában annyit idézzük Bibót, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni. A következtetés hát világos. Nincs demokrácia, de terror sincs. Lebegés van.

Még két hét van vissza az évből, s lehet, hogy mégis arról kéne írni, amit barátom fejtett ki a minap, hogy ő mitől fél. Attól, hogy megint lemaradunk. Mert van ugye Európa, ahova tartoznunk kéne, s vagyunk mi, akik – az ő szavával csak szuttyogunk. Elkezdtünk valami szép dolgot, ami ráadásul még konstruktív is – tehát hosszútávon jövedelmező – reform, kibontakozás, többpártrendszer meg a kedvező nemzetközi helyzet, megítélés, már-már minden adott, mi pedig tűnődünk.

De hát meditáló nép lennénk – vetem közbe.

S barátom már arról a reggelről beszél, amikor Ceausescu bejelenti, hogy megindítja a Nagy Román Reformot, bírálva történészeit, akik éberségét kijátszva elhitették vele: a magyarok ellenségei.  Természetesen e fölismeréssel egy időben megnyitja a határokat, magyar ölelkezik magyarral, a tegnap még csavarhúzóval Trabantot szétszerelő határőrök szegfűt kapnak a gomblyukba, nyugati tévéállomások helyszíni közvetítést adnak a népünnepélyről. A kondukátor lemond a kondukátori címről, talán nem is volt helyes viselni – nyilatkozza majd, de az adott történelmi helyzetben ezt kívánta a nép, ne kívánjuk vissza azokat az időket! – mondja, s mi elcsukló hangon jegyezzük meg: ez igen.

Ez a barátom félelme. A lényege csak annyi, hogy megint lemaradunk valamiről. Én meg sporthasonlattal élek – mert a fociban minden benne van -, azt mondom, hogy nem tudok olyan nagy meccseket említeni, ahol mi az utolsó öt percben győztes gólt rúgtunk volna. Tucatot tudok viszont, ahol kaptunk egy sorsdöntő gólt. Vannak nagy hajrás külföldi együttesek is. Akik mindig győzni mennek a pályára, s az utolsó pillanatig harcolna. (Számukra nincs elvesztett labda – írják róluk a szakírók).

A választásokig kell kihúzni, utána minden megváltozik, koalíció lesz, működő tőke, konstruktív önkormányzat – hallom mostanában naponta többször is.

Ettől is félek. Nézek körbe-körbe, nem nyugszom meg, hogy csak a választásokig kell elevickélnem, addig persze kenyéren és vízen is kibírnám, de én nézek, lesem a leendő győzteseket. Hogy kik lesznek majd a választottaim. Hogy kik miatt lehetek én nyugodt.

Elment megint egy év, hogy semmi nem egyszerűsödött, csak kuszálódott. Azt tapasztalhatjuk, hogy a történelem is elbizonytalanodott. Rámutat egy-egy emberre: no pajtás, bogozz egyet ezen az összecsomózott életen, aztán ráparancsol keményen, hogy az ijedtében inkább kötöz, mintsem oldoz.

Tehát nincsenek nyertesek, ez nem Szöul éve. Búcsúzunk tőle nagy lélegzettel, orrunkat befogva, szemünket becsukva, miként ha vízbe vetnénk magunkat. Ez a pillanat az, amikor igazán sajnálhatjuk, hogy elfeledtek megtanítani bennünket úszni.