A Lestyán fagyi íze nem múlik el. Elmenni a Lestyánhoz, egy három vagy négy gombócos fagyit megenni, akár a hely színén, pohárból, avagy tölcsérbe kérve: filléres program volt még a hetvenes évek közepén is.
Csíkszentkirályi Lestyán Ferenc, aki valóban a csíki faluból származik, és az ottani polgármester, a derék Székely Ernő, aki városunk nagy barátja, mindig elérzékenyülve beszél az ottani Lestyánokról. (Ma éppen ő mondott szép ünnepi beszédet Lestyán Ferenc emléktáblájának avatásán.)
Ha erről a vidékről érkezett csoport a városba, s cukrászunk hírét vette, azonnal üzent nekik: mindenki a vendége egy fagylaltra. Feri bátyánk fogalom lett a városban. A vizezett, nem tudni miből készült fagylaltok idején (csak mondom: ezeknek az időknek nincs még vége) olyan ízeket tudott szerkeszteni, amik örökre megmaradnak annak a nyelvén, akinek azokat egyszer is volt szerencséje megízlelni. A vanilia-csokoládé-puncs nagy hármasa uralta akkor a közízlést, de ő más ízekkel is megismertetett bennünket. S micsoda öröm volt még serdülő korunkban is, midőn anyánk azzal az örömhírrel tért haza karácsony előtt, hogy sikerült! Azonnal tudtuk,mi sikerült: Lestyán-szaloncukor lesz a karácsonyfán. (Már ha megérte szegény szaloncukor az ünnepeket…)
A város pedig mindenkor hálás volt ezért a tudományáért. Ennek bizonyítéka, hogy néha szólás-mondásban is szerepel a neve. A nagy orral rendelkező ember pontosabb leírására én már hallottam mondani: akkora orra van, hogy a Lestyán nem adná tele hat forintért fagylalttal. Aztán értelemszerűen az infláció mértékével az összeg mindenkor emelkedett.
De megérdemli Csíkszentkirályi Lestyán Ferenc ezt a figyelmességet, mert ő kétséget kizáróan megédesítette életünket.