Azokban a kánikulákban valahogy lehetett élni.
Amint megjelent a görögdinnye, a város forgalmas pontjain az árusok is kínálni kezdték portékáikat. Istenem, azok a tízkilósnál is nagyobb dinnyék, a mézédes ízükkel, és sok fekete magjukkal! Gyerekként persze hogy a legelső elénk kerülő árus dinnyéjét szerettem volna, ha megveszik nekem szüleim. Apám – aki ilyen ügyekben nagyon racionálisan tudott gondolkodni és dönteni – csak annyit mondott. Jegyezd meg, hogy dinnyét csak szakembertől szabad venni. És másnap hozta is a piacról a hatalmas görögdinnyét, ami alig fért a vödörbe. Leengedtük a kútba, hadd hűljön. S valóban mézédes, a szájban szinte elolvadó dinnye volt. Nemhiába csalogatta vevőit Juhász bácsi, a piac egyik legnagyobb kofája azzal a szlogennel, hogy dinnyét kizárólag szakembertől szabad csak venni. Mindig eszembe jut ez a mondat azóta is, ha vásárlok. Mert nem úgy van az, hogy dinnyét bárkitől csak úgy lehet venni. A mi városunkban – hála Juhász úrnak – ez bizalmi kérdés…