Ültünk a végeláthatatlan udvaron, s nem értettem a nagymama szemébe szökő könnyeke
Kérdezni sem lehetett tőle semmit. Állandóan csak arról beszélt, hogy holnap elutazunk Kaposba,és végleg ott fogunk lakni. Csak nyári szünetekben jöhetünk Szendi-hegybe, mert az iskola, ahova majd járni fogunk, hosszú szüneteket is ad. Apám, hogy elterelje búcsúzkodó figyelmünket, hangosan olvasni kezd az aznapi újságból, egy John Kennedy nevű elnökről, akit tegnap meggyilkoltak. Hiába minden, mégis szipogva hagyjuk ott nagymamáékat.
A nagy teherautóból az Erdősor utcában szálltunk ki. Az utca jóindulatú kifejezés még ekkor, hiszen jobboldalt inkább dzsungelnek nevezhető vadon vette körül azt a tisztást, amely később meghatározta az életemet és öcsémét is; a cseri lőtér vidékének kimeríthetetlen lehetőségei.
Családunk fél évszázadnál is hosszabb idő óta őrzi az első cseri napok egyikéből egy mondásat öcsémnek, aki egyetlen kérdésbe sűrítette véleményét:
„Ez nektek Kaposz?”
Visszatekintve: igaza volt, hiszen az aszfalt nélküli utca kátyúi közé egy könnyű nyári eső után sem merészkedtek be a Warsavák, vagy ha elővigyázatlan sofőrök mégis megtették, örülhettek, ha valamelyik házban otthon leltek valakit, aki megsüllyedt járművüket segített kimenteni.
Anyámnak a tanácson egy irodás hölgy gratulált,mert szerinte a város egyik legszebb pontján vettünk telket. Elmondta, hogy a tervek szerint az erdő helyén park lesz, új iskola, óvoda, majálisokat, vásárokat tartanak majd. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy kisvasút vezet a töröcskei legelőig, ahol mesterséges tavat létesítenek, és állatkert építését is tervezik.. Szóval: volt remény bőven…
