Napok óta azon tűnődöm, mit csinálhattam én éppen akkor. 1978 május 15-én este. Vannak fogódzóim, vizsgaidőszak kezdődött akkor, igaz, arra nem emlékszem azt mennyire vettem komolyan. Nézem, volt-e edzés aznap. Péntek. Természetesen volt, és kizárt dolog, hogy egy pénteki edzést elhalasszunk. Aztán megkeresem, hogy ki ellen játszottunk vasárnap. Bizony vendégszerepeltünk, és a feljegyzések szerint csapatunk, a Kaposvári Hunyadi Vasutas 4:2 arányban legyőzte a a nagyon jó erőket fölvonultató Somogyjádot, mégpedig annak saját pályáján. De mennyire emlékezetes mérkőzés ez nekem, Istenem! Az utolsó percekben ugyanis előre merészkedtem a hátvédsorból egy szögletnél, abban a reményben, hogy valami jó beívelés után majd a magasságomból adódó előnyt kihasználhatom.
Hát, nem.
A labda ugyan felém jött – mintha ma történne – már ugrom is föl, ahogy azt kell, de hirtelen valaki oldalról meglök, és én a földre huppanok. Egy borda oda lett, dehát az ilyesmi nem számít ekkor még. Nem is a fájdalom miatt maradt emlékezetes a mérkőzés, hanem azért, mert Nagy Laci bácsi az öltözőben erősen megszidott, amikor panaszkodtam az esés miatt. Hogy minek megyek én előre, két perccel a vége előtt, kétgólos vezetésnél? Gólt akartam szerezni? Dehát minek? Miért nem arra gondoltam, hogy a jövő vasárnap a Gazdász ellen játszunk. És igaza volt Nagy Laci bácsinak ebben az esetben is, meg a többi esetben is.
Szóval ezért nem tudtam ott lenni azon a péntek esti előadáson, sajnos. Jaj, bocsásson meg, drága művésznő! Annyira jó lett volna pedig…