Régente,nagy telek után mindig megnőtt a remény.
Boltba menet – mert élni mindig kellett – megállt gyermekkori saját magunk egy pillanatra. Nagy havak után az olvadás olcsó ajándéka: tócsáknak tükre. Néztünk- néztünk bele, tűnődve hosszan, s ott lent megláttuk saját magunk. Olyasmikre gondoltunk: jaj, vajon jó helyen vagyunk-e? Vajon itt kell-e nekünk élnünk? Aztán Nap sütött ki, miként mindig , és a víz fölszáradt. Csak mi tudjuk, hogy odaszárította arcunkat is az aszfaltra, betonra, földre, salakra. Ha lépünk, hát nagy óvattal lépjünk! Ahogy pingpong-labdákon lépkednek a rendkívüli hómunkások,ha tarkójukat cirógatja a februári szél…