Nagy bulik akadtak azokon az éjszakákon is. Az ifjúság mindenkor úgy viselkedik, miként a hóvirág tavasszal. Keresi magának az utat a napfény felé, s mert szorgalmasan keresi, nagy lendülettel és erővel: előbb vagy utóbb meg is találja.
És a hajnali bulik végeztével, amikor még együtt maradt az induló csapatból a legelszántabb,legkitartóbb mag, valaki – tán épp a legéhesebb a csapatból – aki már késve érkezett, s nem jutott neki a vacsorának szánt szendvicsekből, megszólalt: menjünk el a Nógrádihoz.
Mindenki tudta mit jelent ez: irány az Arany János utca, ahol a földszinti házak egyikéből mennyei kenyérillat áradt. S ha megfogtuk a sárgára meszelt ház falát, zordabb időben még a kezünket is melegíthettük. S a csapat láttán a mester, vagy segédje megszakította a termelést, és az ifjúság rendelkezésére állt. Jöttek a forró kiflik, jutott mindenkinek. Azt a mennyei ízt azóta sem lehet elfeledni…És nem lehet azt a képet sem. Ma úgy látom: egy nemzedék áll ott a kispiac sarkán, kezében forró kiflivel, elégedettséggel az arcán: szórakoztunk, van mit ennünk,most pedig megyünk haza, megyünk dolgozni, mert otthonunk van és munkahelyünk. van Szorgalom és ipar: ez igazgat minket.
Elképzelem Nógrádi pékmestert,ahogy egy-egy ilyen idilli hajnalon kinézett a kenyerek és zsömlék mögül, s arra gondolt: széles e világon övé a legszebb mesterség…