Minden akkor kezdődött. 1973-at írtunk. A tündéri Szoliva tanárnő jelentkezőket keresett a gimnázium irodalmi vetélkedőjéhez. Hamar összeállt a csapat, s egymás közt elosztottuk az olvasandó műveket. Január 30-án már 42 éve, hogy meghalt Nagy László.
Nem tudom már miért, de Nagy László versei hozzám kerültek. Annyit tudtam a szerzőről, hogy kortárs költő, fiatalnak számít, és Ég és föld címmel írt egy oratóriumot, amit el kell olvasnom, mert kérdések lehetnek ezzel kapcsolatban, és azt is meg kell néznem a könyvtárban, hogy milyen műfaj valójában az oratórium. S ahogy olvastam este otthon azt a vékony könyvecskét, ilyen sorokhoz értem: „Jóestét jó atya,jóestét édesapánk,lapulevél-ízű estét,kecsketejes estét,csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,csigabiga-kanyarokat,béka-dinamikát…” Addig nekem ilyesfajta költői beszédet nem sikerült olvasnom. Megigézett, megbabonázott ez a költészet. Nagy örömömre nem sokkal később Csokonai születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású estet rendeztek a Palmiro Togliattiról (de régen írtam le ezt a nevet!) elnevezett könyvtárban, s a fellépők között ott szerepelt Nagy László is. Izgalommal ültem a nézőtérre, a színpadon Fodor András vezetésével talán tucatnyi magyar költő olvasta föl verseit. Próbáltam találgatni, melyikük lehet Nagy László. Aztán Fodor András bejelentette, hogy Nagy László tüdőgyulladása miatt nem lehet itt, de az alkalomra írt versét elküldte, így azt ő olvassa föl.
Nagy volt az én csalódásom! Szerettem volna egy dedikációt szerezni Nagy Lászlótól ezen az estén, ám hiába. Mint ahogy hiába reméltem,hogy a következő években Kaposvárra jön.
Halála után a főiskolai diáklapunkba, a Taní-tani-ba én írtam nekrológot.
Ennek megjelenése után kedves tanáromtól, (későbbi kollégámtól és
barátomtól) Illés Katalintól felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptam:
Nagy László Arccal a tengernek című kötetét, benne egy dedikáció:
„Idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez.”
Már Katalin sincs köztünk.
Most megkeresem a könyvet, és lapozgatva eltűnődöm a múló időn…