Ez a fotó éppen egy esztendeje készült a megyei könyvtárban. Az esten, mint évek óta annyiszor, – ha ilyen események adódtak – Soóky Miklós fotózott. Rendületlenül, ahogy mindig.
Az akkor megjelent könyvemből olvastam föl a közönségnek, aztán a végén kértem, hogy legyen egy közös fotónk.
Lett.
Állunk a fotón, és belebámulunk (kissé optimistán) a jövőbe.
A baj két nappal később kezdődött, mikor Jutka asszony, Miklós felesége hívott. Elmondta mi történt, és valami olyasféle jött át a hangján, hogy bizony nincs remény.
Ebben az elmúlt nehéz esztendőben nagyon sokszor belém hasított, hogy Úristen, már hónapok óta nem csörgetek rá Miklósra, mert nagyon kéne beszélgetnünk. Aztán persze a következő gondolatom már a valóság.
Neki köszönhetjük azokat a fotókat, amik oldalainkon megjelennek, neki köszönhetjük, hogy immár örökre megmaradhatnak azok az épületek, utcarészletek, szobrok az emlékezetünkben, amik időközben teljesen eltűntek abból a városból, amelyben felnőttünk és megöregedtünk.
Nagy szolgálatot tett ezáltal több nemzedéknek, igazán hálásak lehetünk neki.
Ma lenne hetvenöt éves.
Ebben a kergült világban csak elképzelni tudom, ahogy ott ül, valahol messze, angyalok próbálják koccintásra bírni, mert ivásra rávenni nem lehetett.
Emeljünk hát poharat helyette, mi, földi hozzátartozói, barátai, abban a hitben, hogy bármerre jár is, szomorú mosollyal látja ezt a mostani küzdelmünket…
Ma kísértük utolsó utjára Soóky Miklóst. Nélküle nem jöhettek volna létre ezek a morzsák, mert az ő önzetlen segítségével tudtuk bemutatni a régi várost, városunkat. Éppen ezért a búcsúszöveg írásakor gyakran eszembe jutott, hogy a mintegy kilencezres követő nevében is kell szólnom.
Bocsáss meg Miklós,
hogy előzetes telefonhívás nélkül állítottam most ide! Rendesen ugyanis föl szoktam tenni azt a kérdést, hogy mikor
érsz rá, Mikikém? Örökre fülemben marad
már a hangod, ahogy mindannyiszor azt mondod: például most is!
Jaj, mennyire jellemző
volt ez rád: ha feladatunk van, akkor
azt ne halogassuk! Kezdjünk bele!
Hát, csak én tudok most
belekezdeni , Miklós, feladatom nekem maradt. Az a feladatom, hogy próbáljam
pontosan leírni miért is szerettünk, kedveltünk mi téged annyira. Hidd el, hogy
mi itt tisztában vagyunk azzal, hogy kitől kell búcsúznunk.
Ezért is ér torkunkig
immár a gyász, húzódik le, a szívre, húzódik föl az agyba, megfeketít minden
gondolatot. Szinte kezdettől tudjuk, persze,
hogy tudjuk: mi vár ránk. Talán ezért is
volt az a szent megszállottságod: megörökíteni a mindenkori jelent, lefotózni,amit
arra érdemesnek találsz, hogy későbbi időkbe tudj üzenni majd az utánunk
következőknek. Üzenni, hogy lám, mi ilyképpen éltünk, fiúk, ilyenek voltak az
épületeink, tereink, s ilyenek voltunk mi, szelíd kaposvári magyarok. De hát
miért volt is minden? Miért a sok ezer megmaradt fotó , a tengernyi
filmnegatív-halmaz?
Kísérlet, tisztelt
gyászolók, kísérlet ez az elmúlás ellen,
hit abban, hogy amit megörökítünk, azzal bejelentjük igényünket az
Örökkévalóságra, minden egyes felvétel a Végtelenben való hit és remény
egyszerre. Ilyképpen egész szorgalmas életed az Idő tarkójára mért szüntelen ütés-halmaz.
Ám, ahogy a lírával megáldott ember mondja: ha
reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.
Darab ideje már
találkozásainkkor mindegyre arról beszélgettünk: rendezni kell emlékeinket, hogy azok bármikor visszakereshetőek
lehessenek. El szoktad mondani hol tartasz éppen. Legutoljára – emlékszem
tisztán – azzal hívtál föl, hogy nézzek
majd be hozzád, mert az 1992-es év történéseinek digitalizációjánál tartasz, s
vannak fotók, némelyiken föltűnök magam is, ahogy labdát kergetek önfeledten. De nem is ez a
fontos, hanem a társaim neve kellene, s amíg ezek nincsenek tisztázva, nem
kerülhetnek a felvételek a végleges helyükre. Ez volt a te mindenre kiterjedő
precizitásod. Hiszem: egyszer még kíváncsi utódok előveszik ezt a hatalmas
értékű gyűjteményt, s bizony elámulnak az életműved tartalmán. Fölismerik majd
azonnal, hogy küldetéses ember voltál itt a
Földön, értik majd, miért volt minden: önkínzás, ének. Ám arra
lehetséges, hogy nem találnak magyarázatot, miért nem találják nevedet soha a
kor ünnepeltjei, kitüntetettjei között.
A csönded fog nagyon
hiányozni az életünkből.
És hiányozni fog a
minden időkben minden bánaton átütő derűd, a szorgalmad, az alázatod, a pontosságod, a szereteted, a hűséged, a türelmed.
Ezeket záratta be hamvaid mellé ebbe a kicsinyke urnába most az Idő.
Lépdelünk majd utánad
mindjárást, lehajtott fejjel, gyászban is kápolna-fehéren.
Lépdelünk majd dühösen,
mert nem lehet megszokni ezt a világot. Szüntelen kikalapálják, robbantják, verik, lopják szívünkből a gyémántokat alkalmi kincskeresők.
Megyünk utánad most, és
majd.
Jaj, hangodat vélem
hallani megint, mint napok óta
annyiszor. Miként ha
elnézést akarnál kérni, amiért hajnali
haláloddal elrontottad a szentesténket.
Igen, ültünk a
feldíszített fa alatt, szánkra nem jött ének, a csillagszórók fényein át
azonban pillanatra láttam a végtelent. Láttam, ahogy bizonytalanul téblábol valaki,vagy valami a Mindenségben.
Igen. Igen. Mennybe az angyal, elment hozzátok!
Mert Te bolyongsz ott,
bolyongsz immáron örökétig, barátom,
Soóky Miklós, te mennybe szállt emberi angyal, hattyúmadaraknak patyolat
üzenete!
